Az „Incinerator” név régebben is közkedvelt volt, de még mostanság is találunk pár aktív bandát, akik ezt a nevet felvéve riogatják a zenemániás rajongókat. Irományom szereplője egy holland csapat, akik 2013-ban alakultak Sneek városában. Tudjuk, hogy Hollandiában mindig is meg lehetett bízni, ha jóféle old school death metal-ról volt szó, s ez az Incinerator első albumán is tökéletesen bebizonyosodik. A trió 2013-ban jelentkezett egy digitális demóval, amelyet 2014-ben megjelentettek kazettán és vinylen is, bár más címmel, s egy track mínusszal. Aztán 2017-ben megjelent a Stench of Distress nagylemez, s amikor a fülem belebotlott a neten, már az első nótánál eldöntöttem, hogy mindenképpen beszerzem magamnak. A csávók nem mai gyerekek már, s ez igen csak meglepő annak tudatában, hogy a dobos / gitároson kívül, egyikük sem zenélt más bandában. Legalább is én nem találtam semmilyen erre utaló infót, miközben a csapat története után kutakodtam. Úgy látszik vannak olyan muzsikusok, akik már a negyvenes éveiket taposva döntenek úgy, hogy komolyabban veszik a zenélést, s saját nóták fabrikálásával töltik el a szabadidejüket. Amúgy evvel nincsen semmi probléma, hisz a zeneszerzés sohasem volt és sohasem lesz életkorhoz szabva vagy kötve!
„Jackhammer” gitáros / dobos, „The Necromancer” basszusgitáros és „Bonesaw” énekes letett egy olyan debütalbumot az asztalra, amely kellő bűzt árasztva dobogtatja meg minden olyan halálfém rajongó szívét, aki létezni sem tud, ha nem kapja meg naponta a kellő mértékű old school adagját. Már a lemezt indító dal első másodperceiben tudni lehet, hogy nem lesz itt kérem semmi baj, s a CD-be vésett 9 darab szerzemény olyan élvezetekben fogja részesíteni a hallgatót, amely felér egy 33 perces orgazmussal. Ha akarnék, akkor sem tudnék a zenébe belekötni, hisz olyan remek érzékkel vannak a nóták összeeszkábálva, hogy az ember kénytelen végig csak headbangelni és elégedett pofával taposni a láthatatlan duplázót, míg el nem zsibbad a lába vagy le nem csúszik a zoknija. Itt adva van minden, hogy bebarangolhassuk a halál kacskaringós ösvényeit! Vehemens, vágtázó riffek, sírköveket repesztő döngölések, áporodott szagú hangulat, s a csontokon megszaladt szike hangját is lepipáló, dobhártyagyilkos, vijjogó szólók. De megesik, hogy a gitárosok egy pillanatra megfeledkeznek magukról, s eleresztenek egy – egy melodikus témát is. EJNYE!!! Szerencsére hamar magukhoz térnek, s egy velejéig mocskos idegőrléssel nyerik el a hallgató bocsánatát ezért a halálos bűnért. Bonesaw flegma hörgése csak vér a tortán, s bár nem igyekszik a torkán keresztül megszabadulni a beleitől, azért elég mélyről köpködi föl szövegeket. A sound pazar! Az album úgy megdörren, hogy még az öreg csuklyás is elégedett vigyorral imitálná a gitározást a kaszájával. Nem hinném, hogy tovább kellene itt csorgatnom a nyálam, hisz ebből a pár mondatból tökéletesen érthető, hogy miről van itt szó! Ez itt nagybetűs old school death metal!
Az album csak CD-én jelent meg, s bár a logón nem agyaltak sokat, azért jól mutat a frontborítón, amely viszont zseniálisra sikeredett! Csupán csak másfél év telt el, s a trió ki is dobta a második fullos cuccot, amely a Concept of Cruelty címet kapta. Ez viszont már nem üt akkorát, mint a Stench of Distress! Elég annyit mondanom, hogy a legjobb nóta rajta, a demón szereplő Morbid Lust c. szerzemény újrarögzített változata. Pedig esküszöm nektek, hogy esélyt adtam a lemeznek, s nem egyszer meghallgattam, de sokszor totális unalomba fullad nálam, vagy olyan tucattémákat hallok, amelyek már a 90-es évek végén is is kellemetlenek voltak! Néha kidugja a fejét a sírból pár gyilkos megoldás, de aztán elszúrják valami üres, unalmas, vérszegény témával. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de olyan érzésem van, mintha kifogytak volna az ötletekből, s előkotortak valamit a fiókból, amit már anno is azért dobtak félre, mert úgy gondolták, hogy nincs bennük kraft! Természetesen a második albummal is megpróbálkozhattok, de én inkább az elsőt ajánlom, mert az egy suhintással elválasztja a fejeteket a nyakatoktól. Főleg, ha szeretitek az olyan kultikus csapatokat, mint a Dismember, az Asphyx és a mindenható Possessed! A Stench of Distress nagyon jó, ez nem kérdés! A zenészek is jók, ez sem kérdés! Kíváncsi vagyok, össze tudják -e szedni magukat, s elő tudnak -e még rukkolni egy olyan ínyencséggel, mint az első csapás!?
