1994-ben még nem igazán beszéltek a nu metal-ról, mint létező műfajról, azt viszont mindenképpen aláírhatjuk, hogy pont 30 évvel ezelőtt indult. És habár a Korn debütáló lemeze tette le a műfaj egyik alapkövét, a másikat a Deftones Adrenaline lemeze ’95-ben. Volt még egy banda akik épp 1994-ben mutatkoztak be. Ez pedig nem más mint a Payable On Death, vagy röviden a P.O.D.
A banda 1992-ben alakult meg a Kaliforniai San Diego-ban és a banda gyökerei visszamennek egészen 1991-ig, amikor Wuv Bernando dobos és Marcos Curiel gitáros Eschatos néven alapítottak bandát és Slayer-Metallica feldolgozásokat játszottak a helyi klubokban. Később csatlakozott hozzájuk Sony Sandoval, aki édesanyja halála után felvette a keresztény vallást és Bernardo felkérte, legyen a banda énekese, hogy elvonja a figyelmét a tragédiáról. Később felvették Gabe Portillo-t basszusgitárosnak és a bandát P.O.D.-re nevezték át. Miután sikeresen felvettek egy demót, Gabe helyére Traa Daniels került és ekkor jött az első kiadói szerződésük a Rescue Records-tól, ami nem mellesleg Bernardo édesapjáé volt, Noah Bernardoé. Később ő lett a banda menedzsere is. Az első stúdiólemezük 1994 Január 24-én jelent meg és Snuff The Punk nevet kapta. a régi thrash-es zenéktől egy picivel eltérőbb irányba indult el a zenekar és inkább ők is egyfajta groove-orientáltabb, picit funky-s hardcore és Hip-Hop vegyületű dalokat írtak, amik sokban hasonlítottak a Helmet, a Downset és a Rage Against the Machine zenei egyvelegére. Némi Suicidal Tendencies, illetve infectious Grooves hatás is érzékelhető bennük, bár sokkal inkább egy harcore alternatív metál keverékű lemezről kell beszélnünk, mivel akkor még a nu metal kategorikusan nem létezett.
És mégis… Egy olyan érzés fog el ennél a lemeznél, hogy ez a lemez is egyfajta nu metal alapvetésnek minősül a szememben. Ha a Who is Right című dalt például meghallgatja az ember, jól érzi benne azt a tipikus középtempós korai Helmet-es In The Meantime feeling-et, de ugyanakkor kapunk bele egy igazán ütős Funky-s csavart amit leginkább az Infectious Grooves-nél lelhetőek meg. Sony Sandoval itt még kezdetben nem énekelt, hanem inkább rappelt a dalokban, ami nem is csoda, hiszen nagy rajongója volt akkoriban a Run DMC Hip-Hop csapatnak és egy ilyen hatás akkoriban (még ha már léteztek olyan bandák akik keverték a metalt a Hip-Hop-al) teljesen újnak minősült. E mellé remekül passzol Marcos Hardcore középtempós thrash-es riffelése, Traa Funky-val megfűszerezett basszusjátéka és Bernando groove-os, néhol punkos dobritmusai. Ha a banda legrégebbi thrash-es kapcsolatát keresi az ember, elég meghallgatnia a Let The Music Do The Talkin kezdőriffjét és már érteni fogja, hogy a thrash hogy kerülhetett bele a hatásai közé. És ez megkeverve egy kis funky-val sokkal több muzikális extázist és élményt ad bele a dalba, mint csak szimplán folyamatosan csak kalapálni és darálni. Még a Run című tétel light-osabb latinósabb Hip-Hop behatása mellé remekül keveredik a hardcore és a thrash intenzitása. Itt főleg a csordaszerű ordítás adja meg neki az igazán utcai hardcore ízt. Sony Sandoval keresztény létére minden frusztrációját és gondolatát maximálisan beleadja minden dalba és érződik belőle a fájdalom és némiképp a harag, magatehetetlenség. A Snuff The Punk és a Get it Straight dal a személyes kedvenceim a lemezről, mert nagyban hasonlít a Downset zenéjére és ezt a fajta jellegű zenét mindig is könnyebben tudtam a szívembe zárni, még mielőtt természetesen megismerkedtem a death metallal, hehehe.
Összességében ez a 11 dal 43 percben egy igazán extravagáns korai rap metal – rapcore lemeznek minősül, sőt, vagyok elég bátor proto nu metal lemeznek nevezni, hiszen a P.O.D. is elég régóta űzi már az ipart. És ha minden igaz, ez évben jelenik meg a legújabb kiadványuk, úgyhogy nagy érdeklődéssel várom, hogy 30 év távlatából mire képes ez a San Diego-i együttes. Arról pedig nem szabad megfeledkeznünk és tudom ez sok régi metal harcosnak egy hangyányit böki a csőrét, de 2023 sok szempontból egy nu metal reneszánsz volt, tekintve hogy sok új együttes jelent meg és hogy a régivonalas együttesek is kezdenek visszatérni a gyökereikhez, és úgy fest. hogy 2024 is egy nu metal forradalom lesz. Ez a műfaj ami már 30 éves! Bizony! Hivatalosan is öreg és nem halt ki, mint ahogy sokan gondolták! És én ennek nagyon örülök, büszke is vagyok, hogy ebben a korszakban nőhettem fel zeneileg és hogy ez a lemez is megállta az idő próbáját nálam és azóta is csak egyre jobb tud lenni!
Köszönöm P.O.D.!
