Fiatalon – mint az emberek általában – a saját korom zenéjét hallgattam elsősorban, talán mínusz 10-20 év. Igen, Elvis, vagy a Beatles számomra már túl távolinak tűnt és persze, hallottam számokat tőlük is (mint ahogy Palestrina zenéjét is, hiába a kb 500 év eltérés; akkoriban nagyon odavoltam érte), de nem nagyon mozgattak meg. Valahogy így működik az ember.
Így én is, sok más kortársammal egyetemben, nem igazán gondoltam bele, a nagy zenei kedvenceimmel mi lesz 10, 20, vagy X év múlva, a jelen valós világában éltem és élveztem annak minden pozitívumát. Azonban mégis volt pár zenekar, természetesen a nagy favoritjaim közül, akikkel sokat álmodoztam anno, és elképzeltem, milyenek lesznek öregen, milyen zenét fognak nyomni, meg úgy egyáltalán, a sorsuk hogyan fog alakulni a jövőben.
Nos, azokat a „jövőbeli pillanatokat” elértem, így akár számot is vethetek, vajon bejöttek-e a jóslataim? Jó pár nem. Quorthon meghalt, a Moonspell tagjai nem lettek vámpírok, az Immortal szétesett, hogy csak a nagyobb neveket említsem jóslataimból. Ám meglepő módon volt, ami bejött 😊. Dani Filth ugyanazt a gótikus dark-black zenét nyomja, mint régen, maga a black metal, mint zene jócskán kilépett az underground árnyékából, és igen, Ihsahn elszakadt az Emperortól, amire már a ’90-es években is nagy pénzben fogadtam volna (már bánom is, hogy nem tettem meg)
Aki ugyanis az átlagnál jobban követte az anyazenekar életútját, tisztában van vele, hogy Ihsahn is kőkeményen benne volt, vagy pontosabban megfogalmazva belekerült a ’90-es években dúló ideológiai – politikai csatározásokba, ami – mint szerintem mindannyiunk számára ismert -, a zenei világ berkein belül kisebb anarchiába és bűnözéshullámba fordult.
Mivel az Emperor kimondva kimondatlanul is az Euronymus-féle zenei irányzatba akart betagozódni (persze ez csak nagyon tág értelembe véve, jobban él az a tény, hogy a zenekar Quorthon munkásságát tekintette követendőnek, még ha a kezdeti időkben csak), így nem volt kérdéses, hogy még ama 1993. augusztus 10-e (Øystein Aarseth halála) előttig békében éldegélő Helvete-s társaságba tartozott (Euronymus lemezboltja; nemes egyszerűséggel pokol a jelentése). Ki gondolta volna, hogy az ott összegyűlt fiatalok egész Norvégia zenei jövőjét alapjaiban megrengetik.
Pedig a kezdetekben jól megvoltak itt a fiatalok, nevesítve a komplett Emperor (Ihsahn, Mortiis, Faust, Samoth), Mayhem, Vikernes, sőt, Samoth, Varg és Euronymus lakott is itt időnként. A hely igazi szentély lett a helyi fiataloknak, ami egyben egy kis kiadó is volt, a Deathlike Silence (ez adta ki a korai Burzum, Mayhem, Abruptum, és a Sigh, japán banda első nagylemezét). E hely hatására tucatszám alakultak meg, vagy az akkori népszerű death bandák váltak át az új irányzat követőivé, így lett nekünk egy Immortal, Dark Throne és a többiek. De a zene köré épített ideológiák mögött nem volt valós filozófiai elképzelés, magasabb tartalom, így Euronymus „hobbi-Inner Circle” szervezete inkább csak a fiatalok közötti széthúzást erősítette, ami elkerülhetetlenül is egy robbanáshoz kellett, hogy vezessen. A céltalan templomgyújtogatások, erősödő nacionalista és kommunista agitálások (kevésbé ismert tény, de Euronymous érdeklődése a totalitárius kommunista államokra irányult, mint például a Sztálin vezette Szovjetunió és a Ceaușescu uralta Románia. Keleti blokk emléktárgyakat gyűjtött, és az 1980-as években tagja volt a norvég kommunista ifjúsági csoportnak, a Rød Ungdomnak, amely akkoriban marxista-leninista volt.) Varg börtönbe került Øystein Aarseth megölése miatt, de az Emperor sem kerülhette el a sorsát. Samoth templomgyújtogatásért, Bård Faust egy homoszexuális halála miatt kellett felelnie a bíróság előtt.
Mindezek szó szerint a gimis éveim kezdeténél zajlottak, mármint a tárgyalások. Net nem lévén, egy „metál-levelezős” ismerős által követtem az egész tárgyalássorozatot, aki rendre megírta nekem tört angolsággal, ki mit mondott a tárgyaláson, hogyan reagáltak erre, mi volt az egész folyománya. Ihsahn csak, mint tanú vett részt az egészben, és bár nem hitték el neki, hogy nem volt köze a gyújtogatásokhoz, őt nem tudták hozzájuk kötni, és senki nem is említette a nevét, feltehetőleg ő tényleg passzív résztvevője volt az egész történetnek.
Az akkori black metal szkéna úgy ahogy van, összeomlott saját súlya alatt, nem is véletlen, hogy a ’90-es évek második felében jóval kevesebb klasszikus született, mint az azelőtti években.
Mindezek ellenére a banda Ihsahn vezérletével mégis életben tudott maradni, hiába lépett ki már ’92-ben Mortiis is, a banda akkori másik agya, nem bírván az akkori feszült csatározások feldolgozását – talán nem is véletlen, hogy végképp az ambient felé fordult -, így 1994-ben megjelenhetett az In the Nightside Eclipse, ami akkor még erősen magán hordta a volt tagok keze munkáját. Sikeresen távol tudta magát tartani az egész őrülettől, amit nem egy interjúban ki is fejt, nem kis harcok árán. Karizmatikus, csendes, mégis meghatározó figura volt, akit sokan szerettek volna maguk mellé állítani eme „harcok” idején.
Így hát vitte tovább a zenekart, új tagokkal (a dobok mögé az Enslavedből jött Trym Torson, a basszusgitárhoz pedig ideiglenesen Jonas Alver került), egyre inkább a saját elképzelései mentén, azonban az idő mindent begyógyít, ahogy szokták mondani. Samoth ’94-ben szabadult, s mivel az övé volt Nocturnal Art Productions kiadó (Limbonic Art, Thou Shalt Suffer, Red Harvest, etc), voltak érdekeltségei a Candlelight Recordsnál (Opeth, Emperor, Sear Bliss) is, illetve az a tény is, hogy Ihsannal nem volt annyira rossz a kapcsolata, vissza is tért a bandába.
Ám mégsem tudtak a normális kerékvágásban működni, a sorozatos súrlódások, és az a tény, hogy a banda valójában már évek óta, mint Ihsahn szóló-projektjeként futott, így nagyon is várható volt, hogy az Emperor halálra van ítélve. Mégis hihetetlen, hogy egy ekkora feszült közegben olyan örök klasszikusokat alkottak meg, mint az Anthems to the Welkin at Dusk, vagy a IX Equilibrium.
Azonban ezek az albumok sem menthették meg a zenekart. A 2009-es Live Inferno koncertlemez óta nincs közös anyaguk, és Ihsahn minden újra összeállós kérdésre határozottan nemmel válaszol (ironikus, de a 2003-ban szabadult Faust 2013-ban teljes jogú tagja lett pár évre az Emperornak, így a klasszikus felállás újra összeállt), így, szerintem ez a kérdés el is dőlt. Bár az Emperor is feljutott ama trónra – talán még mindig ott van -, az idő, és Vegard Sverre zenei világa még így is más volt és ez a világ valahogy nem fért bele az Emperor kereteibe. Minden bizonnyal számára a post black metal „feltalálása” a legjobb dolog, ami történhetett.
És Ihsahn ott folytatta zenei munkásságát, ahol abbahagyta. Az Emperor utolsó albumára, a Prometheus: The Discipline of Fire & Demise-re én is úgy tekintek, mint az első szólóalbumára, ha jobban belefülelünk, és összevetjük a The Adversary-val, bizony még elő-elő is bukkannak a hasonlóságok. Én valahogy a trilógia utáni első albumtól, az Eremita-tól érzem az igazi elszakadást az anyazenekartól, és a kiteljesedés valahol az Arktisnál állt meg, így nagyon kíváncsi voltam, vajon az idei, önnönmagáról elnevezett album mitől lesz más, más lesz-e egyáltalán? Hiszen ilyen címmel ennyi év elteltével valami nagyon sokat kell, hogy adjon a hallgatónak, többet, mélyebbet, mint eddig.
Minden bizonnyal ezen célzattal készülhetett el az idei album nagyzenekari változata is. ami nemes egyszerűséggel Ihsahn (orchestral version) címmel jelent meg. A két album megjelenésekor először ebbe a verzióba szaladtam bele, és jó pár napig abban a tudatban hallgattam, hogy ez a fő anyag, csak pár nap múlva esett le a tantusz, hogy ez „csak” egy letisztultabb verziója a szimfonikus-blackes verziónak. Azóta jó párszor lement mindkét album, sőt, még le is fog, jelentősen növelve az esélyét, hogy belekerüljön az év végi listába. Sajnos, az orchestra verziónak már kisebb az esélye erre, pedig nem tartom rossznak ezt sem, azonban valahogy nincs átfedés a két album között, hiába van kapcsolatuk egymással. A koncepció, hogy kivesszük a metalosabb elemeket, és orchesztrális részekre cseréljük remek ötlet lenne, de az eredeti verzió ismeretében, sőt néhol hallgatva magában is, valahol elvész a zene súlyossága, az a pszichotikus hangulat, amit az ének és az elektronikus hangszerek megadnak. Ennek tükrében nehezen tudok/tudtam nem összefüggésében hallgatni őket, vagy, pont ellenkezőleg, függetlenül hallgatni.
Erősségei mégis vannak. A zene koncepcionitása itt mégis jobban áthallik, az a szabadság, amit a metalban klasszikus hangszerek nem nyújtanak, a hangszeres verzióban felerősödnek és csodálatos utazásra invitál. Talán sose látott tájak és világok erdejébe vezet és bár itt-ott bizony beleesik a szokásos csapdába és egyszerűen Star Warsos jelleget ölt az egész, e kötetlenség egyértelműen az erőssége. Ihsahn bátor volt, belekezdett megint valamibe, amivel még ő is csak ismerkedik. Az ötlet jó, és remélem, legközelebb a kivitelezés is már tükrözi a kívánt célt.
