Tufaság mesterfokon
Sokan tudják szerkesztő kollégáim közt, hogy a Nu Metal, Deathcore, Metalcore és Death Metal mellett nagy rajongója vagy a punk rocknak és a black/speed metalnak is. Hiába… Hatalmas Venom rajongó vagyok (mind a kettőnek megjegyzem) és így nem véletlenül lettem nagy híve a Cleveland-i Midnight-nak is. Szabályosan nosztalgikusan hat rám a zenéjük, ami sokszor idézi fel bennem a régi klasszikus Venom lemezek hatásait. És ezt a mai modern hangzásvilággal művelik, így ezért valamilyen szinten sokkal nagyobb élvezettel tudom hallgatni. Az okkult sátáni szövegvilág mellett a Rock’n Roll, punk és metál hatások legtufább verziói szerepelnek az arzenáljukban és valami iszonyatos vehemenciájú dinamikával fűszerezik meg, így sokszor elgondolkodom: ez az együttes még talán túltesz a régi Venom, Bathory és Hellhammer lemezeken is!
A legújabb lemezt, a Hellish Expectations-t is ugyanolyan izgalommal vártam, mint mások egy heavy, power vagy thrash kiadványt, vagy ahogy én várok egy igazán jó zsigeri Deathcore cuccot. Athenar (a zenekar vezetője és gyakorlatilag mindenese) ugyan külön Side-Projectként gondolta ki a Midnight-ot, ehhez képest egész szép karriert befutó Underground fenomenonként nőtte ki magát. A lemez Március 8-án látott napvilágot egy rituálé keretein belül, bár amint megláttam a játékidőt, ami majdnem 26 perc volt, kicsit elgondolkodtam, hogy milyen irányba vitte Athenar most ezt a lemezt. Az Except Total Hell-el meg is kaptam a válaszomat: A pokol kapui kinyíltak és egy maximálisan punkorientált, sötét tónusú lemezt kaptunk, amivel az alvilág démonait tudjuk felhívni, hogy ők is velünk együtt tomboljanak erre a rövid, de igen hatékony muzsikára!
A hangzás továbbra is igazán ropogós és karcos, a stúdiómunka nagyszerűen kiegyenlít benne mindent és teljes mértékben organikus, ami a mai világban ugye elég ritka. Elég nehéz lenne megmagyarázni, de valamilyen oknál fogva egy kicsivel több metálos vonásra számítottam, de igazából az sem zavar engem, hogy ennyire punkos a lemez, hiszen említettem, imádom az ilyen vérgőzös zenebonát és minden egyes alkalommal jól beindítja a metabolizmusomat. Elég a Gash Scrape-et egyszer meghallgatni és egyből képes lennék egy hatalmas fát kicsavarni a helyéről! Az extra szépsége az egész lemeznek, hogy non-stop üzemmódban zakatol és csak nagyon minimálisan vesz vissza a lendületből, mint a Slave of The Blade tételnél, vagy a Dungeon Lost-nál, esetleg a Mercyless Slaughtor-nál, de ezek is olyan keményen sújtanak le, hogy az ember feje szabályosan szétrobban a légnyomástól. Athenar jellegzetes bömbölése még Kronos-on is túltesz és még inkább a féktelenség szinonimájává kezd válni, ahogy ontja magából a szentségtelenebbnél is szentségtelenebb sátáni idézéseket és blaszfémiákat. A személyes kedvencem a Masked and Deadly, amiben némi melodikusságot is érzékelek, ami élesebbé, és kontextusában is teltebbé teszi a dalt. a Nuclear Savior talán az, ami átcsap némiképp a thrash irányába, de így is megmaradt a suttyó egyszerűsége, amitől olyan igazán kívánatos maradt nekem a dal. A dalokban természetesen a gitárszólók is nagy szerepet játszanak: se nem túl virtuózak, se nem túl laposak, akárcsak a különböző harmóniák, hogy ne legyenek túlságosan egysíkúak a gitáralapok.
Mind a 10 dal jelentősen jól meg van komponálva punkosságához és tufamód egyszerűségéhez képest, de épp ez a szép benne. Az egyszerű mindig több és kész! És Sátán urunk ezt a lemezt is bizony jóváhagyja! A lemezborítóról igazából nem is tudnék mit mondani, mert hamisíthatatlan Midnight! Remekül idézi a 80-as éveket és tipikusan az a fajta borító, amitől sok ifjoncnak az édesanyja elkezd viszolyogni és egyből telefonon értesítené a helyi ördögűzőt, hogy gyermekét megszállta egy démon! ÉS mind jól tudjuk, hogy az ilyen lemezborítók teszik igazán vonzóvá és csábít el minket, hogy belehallgassunk (már ahogy vesszük a mai világban, ki hogy áll hozzá a lemezvásárláshoz). A lemez rövidsége ellenére maximálisan kielégítette minden alvilági perverziómat és különösen örülök a sok punk hatásnak rajta, ahogy Athenar felépítette a dalokat kontextus és szerkezetügyileg.
Aki esetleg hiányol valami blaszfémikusabb, de inkább egy picivel punkorientáltabb lemezt, ami nem több fél óránál, azoknak maximálisan tudom ajánlani ezt, vagy azoknak, akik visszasírják a régi Venom nótákat, csak modernebb, de organikusabb köntösben. És nincs ellenükre a kimaxolt tufaság… Engem határozottan megvett kilóra!
