
7 év után ismét!
Nehezen térek magamhoz bizonyos időkben, hogy melyik Deathcore banda mikor adta utoljára ki a lemezét, illetve hogy melyik régebbi Deathcore banda van még életben, akik az underground bugyraiból jöttek föl és szereztek maguknak nevet. Ugyanígy vagyok az Illinois állambeli Oceano együttessel is. Pénteken tudtam meg, hogy megjelent az új lemezük és a legutóbbi, a Revelation óta 7 év telt el! 7 év… Erre szoktam azt mondani, hogy nem siették el a dolgot! mondjuk már 2022-ben volt egy beharangozó single-jük, a Mass Produced, de hogy utána még két évet kellett várni a lemezre… Nem tudom eldönteni, hogy megértő legyek-e a srácokkal vagy nem! Mindenesetre az Oceano is elég derekasan állja az idő vasfogát, gyakorlatilag egyetlen eredeti tag sincs a bandában 2006-os megalakulásuk óta, egyedül a vokalista, Adam Warren az, aki kb a debütlemezük ( Depths, 2009) óta a leghosszabb ideje tagja a bandának. A banda többi tagja Scott Smith – gitáros és Chris Wagner – basszusgitáros is 2014 óta vannak jelen, tehát megegyezhetünk abban, hogy valamilyen szinten azért van egy stabil alkotói gárda. A turnékon a dobszék mögé Alex Nourse került most 2024-ben és néhány koncertfelvételen elég magabiztosan püföli a bőröket. Nos, miután megláttam Spotify-on, hogy megjelent az új lemez, ismételten beleültem a Deathcore székembe és alaposan megvizsgáltam mikroszkóp alatt, hogy 7 év alatt vajon ez a régivonalas Deathcore banda 7 év után vajon milyen Kaotikus és elmebeteg lemezt szállítottak le a mai Deathcore közönségnek! A lemez összesen 9 dalt tartalmaz és összesen 32 perces a játékideje, így kijelenthetem, hogy ez nem lesz egy Lorna Shore – Pain Remains lemez és első hallgatásra azt kell hogy mondjam, ők nem igazán ültek föl a Szimfonikus Blackened Deathcore vonatra, hanem sokkal inkább a Fit For An Autopsy későbbi lemezeire hajazó, picivel atmoszférikusabb, hangulatközpontúbb vonalat választották maguknak, amit én abszolút érdekesnek találok és egy nagyon jó ötletnek érzem, hogy az izomerőteljes Breakdown-ok és pörgős Blastbeatek és mély gurgulázó vokálok mellé egy kis atmoszférikusabb, progresszívebb irányt is tegyünk hozzá. Azt se bántam volna tőlük, ha ők is – akárcsak a Suicide Silence – maradnak a jó öreg régi stílusú vonalnál, de amint meghallottam a Wasted Life nevű kezdőtételt, egyből sejtettem, hogy picikét más irányvonalat fog ez a lemez venni. Már az, ahogy felépül a dal, szabályosan kicsapja nálam a creepy biztosítékot és e mellé Warren vokáljai és a tömegpusztító hatású Breakdown-ok párosítása egy különlegesen élettel teli kaotikus tételt hoz nekünk kezdésnek.

Az utána következő Mass Produced, ami ugye 2022-ben debütált. Megmondom őszintén, még magam se hallgattam meg, mert úgy voltam vele, hogy „majd az egész lemezzel végigtolom”. Háát, bizony az intrója kellemes csalódás a szememben, mert ahogy a dallamozás elhinti bennem ezt az édesded megnyugvást, úgy tesznek egy 180 fokos fordulatot a dalban és igazán komplex káosszá alakítják át, és bizony vannak benne igazán impozáns témák! Utána viszont ismét felcsendül a harmónia a refrénnél és ismét más irányba nézek, hogy: ez mégis mi?! Hogy?! Ez igazán érdekes egy dal! főleg mikor a végén megkapjuk a kerepelős Breakdown-t és végső pusztulást idéz elő az agyunkban.
A Darkness Rising introja szerintem az eddigi legijesztőbb a lemezen, mert ahogy hallgatja az ember, mintha egy inkubációs kamrában dobogó szív dübörgését hallanánk, holott ez igazából egy Breakdown intró és ezzel már a dal azonnali hatállyal elnyerte tetszésemet. Az enyhe lágy dallamsimogatás még jobban rátesz a hangulatfokozóra és az utána következő Breakdown nyaktörő mozdulattal tör utat az ember zsigereiben, de emellett folyamatosan ott van a lágy dallamvezetés. Nem tudom eldönteni, hogy ez egyfajta kegyes halál jellegű nóta akar lenni, vagy épp egy temetkezési himnusz. Ezeket természetesen jó értelemben kell felfogni nálam, mert az ilyen hangulatú Deathcore dalokat már alapból imádom!
Az Into The Flames már jobban emlékeztet engem a régi Oceano hangzásra, de mégis egy picivel jobban megvan fűszerezve némi jazzes aláfestéssel, de ettől függetlenül szabályosan érződik a zenén az élet és a halál közti lebegés, olyan jó balanszban van zenei felépítésügyileg. No, meg a dal közepén elrejtett alvilági Breakdown ismét bebizonyítja, miért imádom annyira ezt a műfajt! Örök imádatom a Breakdown-kért!
Na már most a Wounds Never Healed egy elég érdekes módon indul és itt egy percre meg is ijedtem, hogy most a banda átmegy egy picivel NintendoCore-ba, mert kb olyan érzésem támadt tőle, hogy a régi Street Fighter játék egyik zenéjét hallom az intró-ban, de aztán megnyugodtam, mikor előjöttek a tördelt ritmusok és az ismét visszatérő jazzes aláfestése egyfajta melegséggel töltött el, hogy milyen zseniális megoldásokat használ Scott Smith. Warren hangja változatlanul kíméletlen, mint ahogy megismertem a debütlemezen, és némiképp még érzek egy kevés Hardcore jellegű beütést is ennél a tételnél, főleg a hangját illetően, ahogy a színezés és a struktúra még jobban egységessé válik. És ezek az éles riffek… Hát azért ennél a tételnél is kalapomat emelem a triónak!
Na mármost… Nem számoltam az Interlude nótával ezen a lemezen, de el kell ismernem, hogy ennyi kaotikus riffelés és nyaktörő Breakdown-ozás után jól esik egy picikét, hogy kifújja magát az ember, még akkor is ha a lemez csak 32 perces! Azért már én se minősülők mai csirkének! Az átvezető amúgy nagyon simogatóan hat az ember lelkének, de azért azt érdemes megjegyezni, hogy ez egy Deathcore lemez! Oceano lemez! És még csak most jön a java!

És jön is a The Price Of Pain, ami igazi fájdalmat okoz a hallójáratoknak! Habár a jazz-es gitárintró benne picit félrevezette a figyelmemet azt illetően, hogy egy progresszívebb kezdeményezéssel indul, de jócskán tévedtem és szabályos úthengerként csapott le rám a Blastbeat-el szimbiózisban lévő riffarmada. Persze ahogy az ember a dal belseje felé sok helyen ténylegesen kezdi érzékelni a dal minimális progresszivítását, miközben súlyosságából egyáltalán nem veszít. Oh, egyáltalán nem!
Jön a lemez címét viselő dal, a Living Chaos, ami ismételten egyfajta hangulatfokozó jellegű tétel. Lassan hömpölygő, szisztematikusan felépülő, apránként elpusztító entitás, ami nem hagy mást az emberi testből és lélekből, csak port és hamut. Dallamossága szabályosan magával ragad és ahogy kezd az ember ráérezni a lassú ritmikájára, úgy csalja közelebb a sötét mélységhez, mint szirének a hajósokat.
Utolsó tételnek pedig jön a lemez leghosszabb száma, a Broken Curse, ami lágy dallamossága ellenére szintúgy szívfacsaróan hatol bele az emberbe és ezt még ráadásul tetézi, hogy igazán fogékony egyszerű tematikákból épül föl és azonnal éreztetik azt a hatást, hogy a kevés néha több. Határozottan ez a dal is kedvenceim közé lett rangsorolva!

Összességében az Oceano, mint egy régi jó barát akiről rég hallottam, vissza is tért. Kirobbanó formában van és egy igazán atmoszférikus és egyben agresszív formában tértek vissza. Igazság szerint nagyon esélyes ez a lemez is az év végi top listámba!
