12 év után végre!
Nem szokásom általában kikelnem magamból, ha lemezekről vagy éppenséggel bandákról van szó, de most azért mégis ki írom ide is.
Mi a fészkes fene tartott ennyi ideig?!
Nem kell senkinek se megijednie az olvasók közül, mert ezt nem negatív értelemben teszem föl a kérdést, hanem sokkal inkább az öröm, az ámulat, és a türelmem miatt mondom. 12 évet… Ismétlem 12 évet kellett erre a lemezre várnom, hogy végre a Wintersun kiadja a Time II-t! Lennének kérdéseim Jari Mäenpää-hoz a Wintersun főnőkéhez, hogy mi a fészkes fene tartott ennyi ideig, de ismerve Jari-t, ennek komoly oka lehetett (miközben ezeket a sorokat írom, kiderítettem, hogy Jari épp felújította a stúdióját, hogy a Time II még minőségibb legyen az I-hez képest és ehhez olyan számítógép és további felszerelések kellettek, amik ezt a sok sávot elbírják) és ugye mint zenész, magam is meg kell hogy értsem, hogy egy minőségi lemezhez és mindenekelőtt a dalok megalkotásához idő és türelem kell. Mert akár tetszik, akár nem, az alkotás nem futószalagon működik, mert ha úgy működne, akkor bizony a zene minősége látná kárát. (Arch Enemy és Sabaton khm…)
De végre itt van és bizony a minőség határozottan garantált! A lemez Augusztus 30-án jelent meg a Nuclear Blast égisze alatt, a lemez játékideje 49 perc, és 6 igazán epikus és erőteljes dalt tartalmaz. Már amikor első alkalommal meghallgattam a lemezt, a minőség több pontból is sütött róla: A dobmunka, a gitárok a különböző atmoszférikus hangszínek és átvezetők az énekkórusok is a háttérben egyszerűen lenyűgözőek! Arról ne is beszéljünk, hogy a dalok hossza egyáltalán nem teszi unalmassá egyik dalt se, hanem sokkal inkább figyelmesen végig tudsz menni minden egyes részletének a dalnak, hogy a legapróbb részleteket is meghalld és hatalmas ámulattal hallgasd ahogy Jari mesterék ismét letettek egy igazi epikus finn Melodeath gyöngyszemet. Ha ehhez olyan gép kellett és felszerelés a rögzítéséhez, hát én akkor azt mondom, hogy ez a lemez elég komoly munka volt a Wintersun-nak!
De ugorjunk bele a dalokba, mert nehezen tudom megállni, hogy ne bontsam darabjaira a lemezt!
Még talán annyit megjegyeznék, ami később tűnt fel, miután elkezdtem a lemez hallgatását, hogy érdekes mód a zenei megoldások és maga a hangulat kicsit távol-keleti, vagy inkább japán népzenei motívumokból áll, amit meg kell hagyni, elég érdekes és izgalmas, tekintettel arra, hogy nemrég kezdtem el játszani a Black Myth Wu Kong játékkal, ami a kínai mitológián alapszik, de a Wintersun hangulata egy az egyben megegyezik a játék hangulatával valamilyen szinten!
Már a lemez kezdőtétele, a Fields of Snow is remekül megmutatja ezt a fajta atmoszférikus és grandiózus hangzásvilágot, amire a Time II épül és meg kell hogy mondjam: Szabályosan libabőrös lettem, ahogy az egész feeling szépen szisztematikusan felépül és még a világegyetemnél is nagyobb próbál lenni! Maga a hangzás az 10 pontos ezt illetően, mert nagyon jól ki vannak egyenlítve a különböző népi hangszerek és atmoszférikus színezések, és ettől lesz csak igazán fenséges! (már ha szabad ezt a szót használnom)
Ezután jön a második tétel, a The Way of the Fire, ami az elején már egy picivel ismerősebb, folk-os akusztikus gitár nyitánnyal indul és utána közvetlenül egyből bele is merülünk az epikus Melodikus Death Metal kalandba, és ez a 10 perces dal szabályosan mindent is(!) tartalmaz, amit egy metálos kívánhat: magasztos énekbetétek, élesen és karcosan megszólaló ritmusgitárok, virtuóz és technikásan dallamos gitárszólók, tipikus finnes Scream-ek, Blastbeat-ek és harmóniák és különböző vonós és egyéb atmoszférikus hangzásbeli elemek, ami által szabályosan úgy érzi az ember, mintha egy regénybe csöppent volna, és egy hatalmas kaland részese lenne. Szabályosan főhősnek érzem magam ennél a dalnál aki járja a hegyeket, a völgyeket és közben izgalmasabbnál, izgalmasabb kalandokba csöppen bele! A lemez hangzására továbbra se tudok semmi rosszat mondani, csak is kizárólag jót. És most kezdem megérteni Jari mestert, hogy miért kellett az 12 év és bizony… Megérte! Pedig még csak a lemez elején vagyok, de már most megvett kilóra! Milyen Kilóra… Tonnákra!!!
Az utána érkező One With The Shadows is grandiózusan épül fel és picivel még heroikusabban is áll hozzá a hangulathoz, mint elődje, ahol 10 percen keresztül csak intenzív katartikus pörgés volt, de ugyan ezt a dalt sem szabad lebecsülni epikusságát illetően, mert itt is kíméletlenül kezd el Jari mester Screamelni és azok a duplázók se akarnak még elhallgatni! Oh, még korántsem, de időközben feltűnik a mindent elsóprő ének is, hogy bőven hagyjon az embernek némi gigászi éneklésnek is helyet, ami által a dal epikusságában már a csillagos egeket karistolja! Továbbra is ámulok és bámulok, hogy egy ilyen remekmű mennyi réteget tartalmaz, mennyi különböző elemet vonultat föl zeneileg és, hogy lehet egyszerre ennyire harapós a gitárhangzás és egyben selymesen tiszta és érthető. Abban egész biztos vagyok, hogy nem a szimpla 8 gitársáv és a tuning az alapja, hanem sokkal-sokkal több sáv! Sőt még annál is több!
Az utána következő Ominous Clouds lágyabb vizekre sodor minket, és néhol egy kis Gary Moore-os érzést keltő gitárszóló is be-bevillan. Ezen szólamok az esőzéssel és a hatványozottan epikus atmoszférikus elemekkel ad részben egy minimális nyugalmat, ez azonban nem jelenti azt, hogy a gitárszóló virtuozitása így se lenne elég erőteljes, mert ezt bizony el kell ismernem, hogy Jari mester bizony tud olyan melodikus és melankolikus szólót varázsolni egyetlen egy átvezető tételbe, ami ne lenne szintúgy hatalmas kedvencem az albumon.
Ezután jön a Storm, egy nagyon tiszta hangú gitár intróval, és az eső atmoszférája csak tovább fokozódik, de nem monszun jellegbe, hanem inkább egy szomorkásabb, őszi esőzésbe vált, és ezt rögtön megtöri a torzított gitár és a Blastbeat hirtelen támadó hurrikánja. A nyugalmi állapotból egyből ismét egy epikus és viharos kalandba kezdünk belemerülni, amiben érzékelek némi tragédiát és bánatot is, ahogy meghallom benne a az énekkórusokat a háttérben, de a zene intenzitása valamilyen zűrzavaros bánat és elkeseredettség elegyét sugallja, de emellett mintha ott lenne benne a változás és a remény enyhe sugallata is, ami ugyan távol van, de Jari hangján érződik, hogy a viharos hangszerek és hangzások közepette pont abba az irányba viszi útja. A zenei részére még továbbra is annyit tudok mondani hogy egy mesterművel van dolgunk, és minden hangzás olyan precizitással van kiegyenlítve és megkeverve, amilyet én még a büdös életben nem hallottam!
Zárótételnek meg jön a Silver Leaves, és természetesen ez az eposzi dal is bőven benne van a 13 percben. (Mert miért ne!) Ennél a dalnál is tökéletesen kihallatszanak az ősi ázsiai hangszerek harmóniája és hangulata, ahogy igyekszik az embert egyfajta meditatív állapotba hozni. Ez nálam telitalálat ennél a lemeznél, mert egy finn Melodeath bandától pont erre számítottam volna a legkevésbé, hogy ilyen szinten ki lesz benne maxolva egy távoli kultúra hangszerelése és hangulata, ami részben fegyelmezettséget, nyugalmat és harmóniát kíván reprezentálni. Ha lehetett volna erre lehetőség, az új Shogun sorozatba egy laza mozdulattal beleraktam volna a zenéjüket, csak azért, hogy még több metálos is belemerüljön a Shogun-film Japánjába. A zene így végére nem feltétlenül lesz irgalmatlanul kemény, de mégis érezhető benne az a szigor, amit eddig is szerettem a lemez elejétől kezdve és bizony a gitárok, a dobok és az epikusságot szimbolizáló tradicionális japán hangszerek remek szimbiózisa meghozza ezt az érzést nekem.
Nem is tudnék mit mondani erre a lemezre tényleg… Mestermű emberek! Habár Jari nem elégedett ennek a lemeznek a keverésével se (maximalista finn állat), azért azt bátran kijelenthetem, hogy 12 év várakozás után végre ideje volt ennek a lemeznek is megjelennie, hogy megadjam erre a lemezre is a maximális pontszámot, mert számomra a Time II teljes mértékben hibátlan lemez!
