Úgy vélem, hogy az a bizonyos, „kritikus” 1994-es esztendő kis hazánk metal mozgalmára is alaposan rányomta a bélyegét. Azon túl, hogy új zenekarok tűntek fel a színtéren, muzikális átalakulások, transzformálódások is (pl. Bedlam, Extreme Deformity – Strong Deformity, a Sex Actionból szimplán Action lett stb.) végbementek; teret nyert a modern metal, a gettó hardcore stb. Ami, abban az évben megjelent kiadványokat illeti – a teljesség igénye nélkül -, Carmen – Ez Nem az a Hely, Tankcsapda – Jönnek a Férgek, Moby Dick – Fejfa Helyett, a Metal Hammer válogatásában megjelent az első Demonstráció válogatás feltörekvőkkel, azaz javából pezsgett az élet idehaza is.
Szinte a semmiből bukkant fel egy olyan zenekar, amely „szűz területen” lépdelt, egyben egy új irányt hozott be a hazai köztudatba. Ez a vonal – power/doom – külföldön már ismert volt, itthon viszont nem, jobban mondva, senki sem művelte. A csapatot Nevergreennek hívták, 1994-ben alakult meg, és a Vajdaságból (Szabadka) jött. Legalábbis ketten, Bob Macura basszusgitáros/énekes, illetve Matláry Miklós billentyűs, míg társaik, Dula Sándor gitáros, és Redon Zsolt dobos szegediek voltak. Még ugyanabban az évben a Marlboro Rock In 1994 tehetségkutatón (a budapesti Bahnhofban ott voltam az egyik versenyen, ott „buzultam bele” a Wombba) a nagyon előkelő második helyezést érték el és megkapták a Polygram kiadó fődíját, ami egy 6 lemezre szóló szerződés volt.
Ennek eredménye lett debütáló alkotásuk, a Game Over, amelyen viszont már Sipos Balázs dobolt. A zenéjük annyira sikeres volt, hogy egyből az élre törtek, népszerű metalbandává lettek, egyből felhívták magukra a figyelmet. Ha, nagyon le akarom sarkítani a történetet, akkor azt mondom, hogy a magyar Solitude Aeturnus, ugyanazzal az érzelmi töltettel, lehangolódással, pátosszal, zenei megközelítéssel, csupán mínusz egy gitárral, és billentyűkkel megtámogatva. Itt már meg is jegyzem, hogy a Matláry Miklós által megszólaltatott Hammond orgona komoly Deep Purple (Jon Lord – R. I. P.) hatásra tesz tanúbizonyságot. Töményen, súlyosan, „mocskosan” dörren meg a végeredmény, én a hangzásba belekötni nem tudok, a dalok pedig szimplán zseniálisak. Úgy gondolom, mélyreható elemzésekbe nem kell belemennem, minden önmagáért beszél, legyen szó az Új Sötét Kor intróját követő, az album egyik legnagyobb slágeréről, az Amokról, a kevés hörgéssel tarkított Memento Amore-ról, az örök kedvencemről, a Kicsi A Menyországról, az Erős, Mint A Halálról, meg az összes többiről. A Game Over egy az egyben merítette ki a hibátlan fogalmát. Bob Macura szenvedélyes, érzelmektől fűtött éneke hab a tortán, a szövegekbe, a mondanivalóba teljesen beleélve magát adja elő a dalokat. „Megint véres a hajnal, egyszer véres lesz minden hajnal”, „Megalázott asszony testek, férjeik, már rég elestek”, „Újra nyergeli lovát a barbár” stb. – örök, klasszikus sorok, a memóriából kitörölhetetlenek. Ahogy Matláry Miklós megfogalmazta, „a kőkatedrálist soha nem építed hiába, akkor sem, ha néha lerombolják, és újra kell kezdeni az egészet. A kőkatedrális egy életen át épül a lelkekben, és az építése soha nem fejeződik be.” A hozzájuk csapott gothic jelző – szerintem – nem feltétlenül állja meg a helyét, bár ennek igazából nincsen különösebb jelentősége, a lényeg, hogy egy páratlan karrier áll mögöttük. Nagyon örülök annak, hogy ’94 végén, a Monastery-vel egyetemben láthattam őket a Moby Dick előzenekaraként, de ’96-ban, az E-Klubban is elcsíptem őket. Mindkét alkalommal letaglózóak voltak.
Aztán ugrunk egy nagyot az időben, a jelenben, 2024-ben vagyunk és a Nevergreen 12. albumát jelentette meg, Harag és Remény címmel. Esetükben, pályafutásukat illetően lemaradtam, mint a borravaló, hiszen a legutolsó lemezük, amit hallottam (ismerek) tőlük, az – ha, nem csal a memóriám – a 2002-es Ezer Világ Őre volt. Az eddig eltelt időszakot nem dokumentálnám, itt és most, csak az új anyagra fókuszálok. Bob Macura: „A lemez címe az egyik dalunk címe is, aminek a szövege tőlem származik. A világ az utolsó pár évben nagyon rossz irányba haladt, nagy cirkusz az egész. Néha nem hiszek a szememnek, hogy mik mennek. Ez nyilván dühít és haragszom is. Viszont reménykedek is hogy valamikor majd, talán nemsokára észhez tér, és valamennyire minden visszatér a régi, normálisabb kerékvágásba. Mert ugye, a remény hal meg utoljára.” Súlyos, az eddigi anyagok zenei világát továbbvivő alkotásról beszélünk, megtartva a Nevergreen hagyományokat, a falhoz állító, odacsapó hangzásba ágyazva. Bob Macura: „Mint minden eddigi lemez előtt, most sem volt tudatos az irány. Nem hiszem, hogy lehet erőltetni tudatosan a stílust, legalábbis mi sosem dolgoztunk úgy. Ahogy múlik az idő mi is változunk, hatnak ránk a különböző stílusjegyek. Most épp ilyen hangulatunk volt, zeneileg súlyosabb és modernebb hangzású lemezt alkottunk.” Kiegészítve Matláry „Miki bá’” Miklós gondolataival, hogy „az eredmény egy súlyos, nyers hangzás, ami nekünk nagyon megfelel jelenleg.”
Ami pedig a felvételeket, a kreatív munkát illeti, arról a nagyon szimpatikus billentyűs így „regélt”: „Gyakorlatilag több helyen dolgoztunk Európában. Bob Németországban vette fel az énekeket, Endre a dobokat egy zentai stúdióban, ahol Nenad is részben a gitárokat, ő a másik részét otthon a házi mini stúdiójában, én Szabadkán, az én komputeremen a szinti sávokat. Végül Nenad az otthoni ministúdiójában kikeverte.” Miután egyáltalán nem vagyok képben eddigi albumjaikkal kapcsolatosan, így az alábbi konzekvenciákat vontam le: 1. minden eddiginél dallamosabb a korong, mint azt korábban megelőzően, 2. Bob mélyebb tartományokban énekel (hörög?), 3. Miki bá’ billentyűi pedig egy picit a háttérbe szorultak. Ez utóbbi, értelemszerűen, semmit sem von le az anyag élvezeti értékéből, tradicionális, hibátlan Nevergreen album lett a végeredmény. Esetleg – legalábbis nekem – megnövekedtek (volna) a Type O Negative hatások? Több lenne a gótikus elem? A fasz(om), se(m) tudja, egy biztos, ez a banda újfent egy hibátlan produkciót tett le az asztalra, kezdve a Haldokló Világtól, A Fény, Ha Legyőztől, a Miénk A Földig, a Nőj, Sötét Magányig, a Hideg Fémig, vagy a gyors, szinte speed/thrash címadó szerzeményig bezárólag, megkoronázva mind ezt egy nem nyilvánvaló Billy Idol feldolgozással, a záró, Speeddel. Mindenképpen hozzáteszem, hogy Bob és Miki bá’ válaszait, a szerző felhatalmazásával „csentem el”: https://www.shockmagazin.hu/interju/nevergreen-a-kokatedralist-soha-nem-epited-hiaba.
Nem is szaporítom tovább a szót, ezek a „srácok” újfent egy mesterművet szabadítottak a világra, számomra egyenértékűt a Game Overrel, és az Az Éj Szeme anyagokkal egyetemben. Egyben munkásságuk – szerintem – legkeményebbét, legsúlyosabbját. Minden tiszteletem az övék.
