Valahol, törvényszerű volt, hogy a thrash és death metal hullámokat követően a black metal veszi át a regnálást az undergroundban. Mind ez kb. 1993 – 1995-re tehető, a műfaj (európai) melegágya pedig egyértelműen Norvégia volt. Olybá’ tűnt, mintha kisajátították volna maguknak a fekete fém mesterségének űzését.
Amennyiben nem tévedek, az 1992-ben Bergenben alakult Gorgoroth-nak semmi köze sem volt az Euronymus (R. I. P.) által életre hívott Inner Circle-nek, ők csak szimplán tették a dolgukat. (Hozzáteszem gyorsan, hogy azokban az időkben, Ausztráliában, Finnországban, illetve – kapaszkodjatok meg -, a Fülöp Szigeteken is létezett egy-egy Gorgoroth névre hallgató banda, ráadásul mindegyik a fekete fém mellett tört lándzsát). Ami „hőseinket”, cikkem tárgyát illeti, Roger „Infernus” Tiegs gitáros, Rune „Goatpervertor” Thorsnes dobos, illetve Jan Åge „Hat” Solstad énekes keltették életre (A hat egyébiránt norvégül hate-et, azaz utálatot, gyűlöletet jelent), míg egy évvel később csatlakozott hozzájuk Kjettar basszusgitáros, így ez a line up készítette el az 1993-as, A Sorcery Written in Blood demót. (Állítólag a bőgőst, a ’90-es évek elején templomgyújtogatásért ítélték el). Helyét, Tomas „Samoth” Thormodsæter vette át, vele készült el a ’94-es promó, és a csapat debütálása, a Pentagram, 1000 példányra limitálva, az Embassy Productions égisze alatt.
Kiegészítő információk: Gorgoroth, azaz rettenetes horror (a sindarin vagy szürke elf nyelvből) – egy szó a szürke elf nyelvben, két különböző, időben és térben eltérő helyen használatos. A második példány a mordori „kísértetjárta síkság” neve. A nagy fennsík, amely az ország északnyugati részét foglalta el, egy elhagyatott, száraz föld, kráterekkel és füstölgő gödrökkel, és sok mély hasadékkal. A síkság közepén emelkedett az Orodruin vulkán parázsló kúpja. A zenekar hivatalosan soha nem tette közzé dalszövegét, sem bookletekben, sem más forrásokon keresztül, sem online, sem más módon. Több online dalszövegoldal újra közzétett egy levelet a kiadójuktól, dalszöveg helyett. Revideálva fentebb leírt soraimat, a banda különböző tagjai, különböző bűncselekményekbe keveredtek, ahogy azt Kjettarról már megemlítettem. Az 1994. elején hazai pályán, a Grieghallen stúdióban felvett és kevert albumra nem hiszem, hogy olyan komoly összegeket fordítottak volna, amely mind hozzáállásában, mind megszólalásában tükör simán mutatkozik meg. Eleve a játékidő (29:17-ben zavartak le nyolc nótát) önmagáért beszél. Szó sincs itt az Enslaved, az Immortal, a Mayhem, vagy az Emperor komplex, bombasztikus, fenséges megközelítéséről, a Gorgoroth a fekete fémet a szélsebes hangzás felől fogta meg és tálalta, ehhez kétség sem fér(het).
A promó mindkettő dalát (Katharinas Bortgang, Måneskyggens Slave) feltették az albumra, ahogy a demóról az (Under) the Pagan Megalith-et is átemelték rá, egyben ez az album „legemlékezetesebb részekkel” bíró tétele, a maga ’80-as évekbeli thrash hatásaival. Tettek bele doomos részeket, harmóniákat (pl. Crushing the Scepter (Regaining a Lost Dominion), Ritual, Måneskyggens Slave, instrumentális felvétellel (Huldrelokk) is találkozunk, azonban alapvetően esetükben a száguldásról, pusztításról van a szó. A hangzás roppant nyers, bárdolatlan, már-már kaotikus, „ezek a srácok” semmilyen szinten sincsenek egy ligában – és ezt most, nem degradálóan mondom -, honfitársaikkal (Mayhem, Immortal, Enslaved, Emperor stb.). Gondolom, ilyen céljuk nem is volt.
A Gorgoroth iránti lelkesedésem/rajongásom, nagyjából az 1998-as, Destroyer, or About How to Philosophize with the Hammer-ig tartott, utána azonban történt valami, amiért elveszítettem érdeklődésemet irántuk. Konkrétan (Nagyjából) az, hogy” fejlődésnek indultak”, és későbbi alkotásaik, már egy új(abb), megreformálódott zenei világot képviseltek. Ami, lényeg, fontos, hogy korai műveik (a Destroyerig bezárólag), alapvető, black metal esszenciák.
