Nézd már, egy újabb görög csapat! 🙂 Isten bizony, nem utazom rájuk, egyszerűen kidobja nekem őket az internet, a 1000mods legfrissebb alkotását pedig promóként kaptam meg a kiadótól.
A csaknem két évtizeddel ezelőtt alakult hellén brigádnak a mostani már az ötödik nagylemeze. Én legutóbbi albumuk, a 2020-as Youth of Dissent kapcsán találkoztam velük először; már az is kellemes emlékeket hagyott bennem, az idei dalcsokor viszont valószínűleg az eddigi legerősebb anyaguk.
A stoner rock játékszabályai szerint alkotó banda kemény metal riffekkel operál, de a punk lendülete, karcossága és dallamvilága sem idegen tőlük, zenei palettájuk másik végét pedig az elszállósabb, pszichedelikus-alternatív megszólalás jelenti. A dalokban nem kevés grunge/post-grunge hatást is felfedezni vélek, a tiszta ének pedig kifejezetten modern, nu metalos ízt ad a zenének. A jelenleg trióként hangoskodó 1000mods fő hatásai közé olyan csapatok tartoznak, mint a Black Sabbath, a Kyuss, a Red Fang és az MC5.
Dani G. énekes-basszusgitáros, George T. gitáros-vokalista és Labros G. dobos produkciója mellett a Love, Grey Green Blues-ban és a Bluebird-ben Hammond orgonát és zongorát, ugyancsak a Bluebird-ben csellót, a Götzen Hammerben pedig szimandront hallhatunk. Utóbbi egy „fából és vasból, néha sárgarézből készült, egy vagy két kalapácsszerű verővel megszólaltatott ütőhangszer, amellyel a keleti keresztény egyházakban szólítják istentiszteletre vagy imára a hívőket”. Több dalban Amie Makris, a szintén görög Godsleep énekesnője vokálozik; a Götzen Hammerben egy kissé erőtlennek, és ezért feleslegesnek érzem a produkcióját.
Az athéni Sierra stúdióban, Matt Bayles (Pearl Jam, Mastodon, Isis) produceri felügyelete mellett rögzített dalokat a Seattle-i Red Roomban keverték, majd azokat a portlandi Audiosiege-ben Brad Boatright (Sleep, Corrosion of Conformity, Obituary) maszterizálta. Az anyag ennek megfelelően egy profi, nemzetközi színvonalú produkció, amelyben legalább akkora súllyal vannak jelen a dallamos énektémák, mint a hol vaskosabb, hol szellősebb jammelések.
Már a nyitó Overthrown-ban is remek váltásokat hallhatunk, a gitárszóló megszólalásában és stílusában is Tony Iommi munkásságát idézi. A The One Who Keeps Me Down punkos témája, tempója és dallamossága már-már himnuszszerűen magával ragadó – számomra ez az anyag legjobb dala. Hasonló szellemben fogant a Motörhead-esen pörgő-brummogó Speedhead is. A Götzen Hammer izgalmas perkázással indul. Az Astral Odor az egyik leginkább stoneres, egyben grunge-os nóta. A Love erősen Kyuss-os, egy kicsit nirvanás, Smashing Pumpkins-os, pszichedelikus, elszállós, alternatívan szellős tétel. Alapvetően a Misery is a merengő nóták sorát gyarapítja, ám két remek tempóváltás is ébresztőt fúj benne a zenére esetleg elszunnyadóknak.
A Bluebird bő háromperces, instrumentális közjáték, csellóval, fékezett habzású billentyűs játékkal. A címadó Cheat Death-ben tiszta, modern metalos éneket és hajlításokat hallunk, a bő tízperces záró tétel, a ráérős Grey, Green Blues pedig honfitársaik, a Villagers of Ioannina City improvizatív, „fűillatú” szerzeményeit juttatta eszembe.
Változatos muzsika, erőtől duzzadó, profi anyag, műfajilag a Godsmack tavalyi Lighting Up the Sky albumával helyezem egy polcra.
