Senkit ne tévesszen meg az a tény, hogy eme album pénteken jubilált! Csütörtökön sikerült oly mértékben elpoharazgatniom az időt, hogy csak mára sikerült rendbe tennem magamat… Mea culpa!
Leszögezhetjük, hogy a Nuclear Blast ezredforduló előtti nagy durrantása a Lock Up első albuma volt! Bár 1999-ben nem panaszkodhattak a gyors extremitás rajongói, hiszen olyan csapatok jelentkeztek anyaggal, mint az Immolation, Cannibal Corpse, Hate Eternal, Mortician, Cattle Decapitation, Malignancy, Internal Bleeding, Deeds Of Flesh, Vile, Avulsed, Regurgitation, Pessimist, Anal Cunt, és a kultikus amcsi Disgorge. Úgy gondlom, bátran kijelenthetjük, hogy leginkább a Lock Up albumot várta mindenki nagy izgalmak közepette. A bandával már találkozhattatok a Rattle oldalán, hiszen Dávid Laci kollégám is írt már róluk, s én is idemekegtem pár mondatot a második albumukról. Éppen ezért, most kihagynám a biográfiát, hiszen ha rákerestek Laci (cikkére), mindent megtudhattok a csapat történetéről.
Bár sejthető volt, hogy Jesse Pintado gitáros, Shane Embury basszer, Nicholas Barker dobos és Peter Tägtren énekes nem fog hibázni, de amikor először betettem a CD-t a lejátszóba, első kóstolásra úgy levitte a fejemet, hogy csak hosszas keresgélés után tudtam visszailleszteni a nyakamra. A 29 perces alkotás maga a Death Metal / Grindcore mennyország. A 13 nóta mindegyike olyan, mint egy végbéltükrözés, nem tart tovább három percnél, mégis olyan gyorsan letörli a mosolyt az arcodról, mint egy vízsugaras vágógép. Shane és Jessy rohadt jó nótákat faragott a lemezre, de hát ez két ilyen kipróbált arctól jogosan elvárhattuk. Főként azért is, mert a Napalm Death ekkoriban nem a régi iskolaköpenyében rohangászott, így a két fanatikus zenész itt jócskán kiélhette az ősrégi grind, punk és hardcore zenekarok iránti rajongását. Nem is fogták vissza magukat, hiszen a dalok rögtön betalálnak azon rajongók szívébe, akik a 80-as években gyártott zajfültisztítókkal szeretik kipucolni a hallójárataikat. A Lock Up egyik legnagyobb fegyvere Nicholas Barker dobos, aki az album rögzítésének idejére egy másfél mázsás kolibrivé változott. Hihetetlen, hogy miket művel néha ez a nagydarab, mosolygós fazon! Hallatszik, hogy ez a négy sörszagú és „jóképű” grindalia pofátlanul egy húron pendül, mert a nótákból olyan nagy mértékben árad a professzionalizmus, mint amilyen nehezen tudtam ezt a hosszú szót leírni. HEHE! Nem véletlen, hogy az anyagot csupán két nap alatt rögzítették Angliában, aztán átküldték Svédországba, ahol Peter egy nap alatt fölnyomta a szövegeket. Mondanom sem kell, hogy a hangzás rohadt bivaly, úgyhogy ha hallgatod, előtte kösd magad oda valamihez, különben olyan messze fog rugdosni, hogy csak GPS -szel fogsz hazatalálni. Akik ismernek azok tudják, hogy nagy rajongója vagyok az esztétikának, így megmondom őszintén, hogy egy ilyen old school szagot árasztó albumnak eltudnék más borítót is képzelni, de hát ízlések és pofonok! Különben is, mit akadékoskodok én itt, ha egy ilyen tökéletes darálás áldozata lehetek, ha megdörrentem ezt a rombolásra igen csak alkalmas gyöngyszemet!?
A régebbi cikkemben már említettem, hogy a banda lemezei közül a második forgott legtöbbet a lejátszómban, de amikor ezt elővettem pár hete, hogy majd írok róla valamit, elég durván rákattantam, úgyhogy lehet, hogy átveszi a vezetést! HEHE! Bár tök felesleges bármilyen sorrendet is felállítani, ha a Lock Up albumairól van szó, hisz mindegyik képes a hallgatóból vagdaltat csinálni. Egy ízig – vérig hagyományőrző alkotás, amelytől olyan messze vannak az új idők szelei, mint makkom Jeruzsálemtől! Nem véletlen, hogy a Napalm Death a 2000 -ben megjelent Enemy of the Music Business albumán jócskán visszakacsingatott a régi iskola falaira, hiszen Shane és Jessy alaposan felpörgette magát a Lock Up -ban. A Pleasures Pave Sewers egy időt álló lemez, amelyért mind a négy zenész vállon veregetést érdemel. Na, nem olyan álságost, mint a végbéltükrözést végző orvos a vizsgálat után, hanem őszintét és szívből jövőt.
