1994 vízválasztó volt kedvenc zenei stílusainkban. Eltűnt a grunge, a tradicionális heavy metal még javában parkolópályán volt, tarolt a pop/punk, viszont új csapatok, egyben új kategóriák szökkentek szárba. Pl. Korn (nu metal), Machine Head (modern metal). Illetve, külön kategóriaként a Marilyn Manson.
A zenekart 1989-ben alapította meg Marilyn Manson (Brian Hugh Warner) énekes, és Daisy Berkowitz (Scott Mitchell Putesky – R. I. P. – 2017. 10. 22.) gitáros, akiknek a neveit popkulturális ikonok keresztneveinek és sorozatgyilkosok vezetékneveinek kombinálásával hozták létre, mintegy teljesen egyedi, és beteg koncepciót képviselve. Ennek mentén kerestek zenészeket a csapathoz. A formáció legkiemelkedőbb zenészei közé tartozott Stephen Bier (Madonna Wayne Gacy) billentyűs, Bradley Mark Stewart (Gidget Gein – R. I. P. – 2008. 10. 08.) basszusgitáros, valamint Frederick Streithorst Jr. (Sara Lee Lucas) dobos. A banda erősen vizualizált koncertjei hűséges rajongótábort szereztek nekik a dél-floridai punk és hardcore zenei szcénában, végül felkeltették a Nine Inch Nails énekese, Trent Reznor figyelmét, aki a Nothing Records alkiadójához szerződtette őket. Az albumot eredetileg Roli Mosimann készítette a miami Criteria Studiosban The Manson Family Album címmel. A zenekar azonban elégedetlen volt a produkciójával, és ezt az anyagot Manson és Reznor, valamint Sean Beavan és Alan Moulder asszisztens producerek újraproducelték és remixelték különböző Los Angeles-i stúdiókban. Az album egyes részeit Reznor otthoni stúdiójában, a 10050 Cielo Drive-ban vették fel újra, ahol a Manson család tagjai 1969-ben követték el a Tate-gyilkosságokat. Gidget Geint nem hívták meg a Los Angeles-i felvételekre; folyamatos heroinfüggősége miatt 1993. végén kirúgták a zenekarból. Geint Jeordie Osbourne White (Twiggy Ramirez) váltotta. Ennek ellenére Gein nevéhez fűződik a teljes basszusgitár feljátszása az albumon, míg Sara Lee Lucas élő dobjátékának nagy részét a Nine Inch Nails billentyűs, Charlie Clouser elektronikus dobprogramozása váltotta fel.
A lemez kulturális utalások széles skáláját tartalmazza, viszont az Interscope több alkalommal késleltette az anyag megjelentetését, a Charles Mansonra való hivatkozások, valamint az ellentmondásos alkotásokkal szembeni kifogások miatt. (Eredetileg Marilyn Manson and the Spooky Kids 1989. decemberében alakultak meg, amikor Marilyn Manson énekes találkozott Daisy Berkowitz gitárossal a Reunion Roomban, egy kis éjszakai klubban a floridai Fort Lauderdale-ben). Mi több, a banda legkorábbi inkarnációjában Brian Tutunick (Olivia Newton Bundy) basszusgitáros, Zsa Zsa Speck billentyűs vettek részt, egy elektronikus dobgéppel kiegészülve. Specket a banda ideiglenes jelleggel alkalmazta csak, mivel az eredetileg kiválasztott billentyűs, Madonna Wayne Gacy nem tudott hangszert szerezni. Az eredeti felállást két előadásra tartották meg, amelyek közül az első a Churchill’s Hideaway-ben, Miamiban zajlott le, 20 fő (értsd: a közönség) részvételével. Mivel Gacy még mindig nem engedhette meg magának, hogy hangszert vásároljon, a második bulijukon – a Reunion Roomban – ugyan megjelent a színpadon, de játékkatonákkal játszott. (Speck és Bundy kiléptek a bandából valamikor a fellépések után). Valószínűsíthetően sokat merítettek a korai W. A. S. P. és Alice Cooper világából, ugyanis a banda erősen vizualizált koncertjei, elsősorban a sokkművészet elemeiből merítettek. Élő műsoraikon rendszeresen szerepeltek feszületre szegezett meztelen nők, illetve ketrecbe zárt kisgyerekek, de amatőr pirotechnikát és szadomazoch jeleneteket is bevetettek, valamint lemészárolt állati maradványokkal megtöltött piñaták és fordított pszichológiai kísérletek is szerephez jutottak. Ezek a koncertek hamar növelték a hűséges rajongótábort a dél-floridai punk és hardcore zenei színtéren, és 300 férőhelyes éjszakai klubokban játszottak teltházas előadásokat Florida-szerte, a megalakulást követő hat hónapon belül. 1990 februárjában, miközben újságíróként dolgozott a 25th Parallelnél, Manson interjút készített Trent Reznorral (Nine Inch Nails). Ezt követően barátok maradtak, és Reznor végül egy válogatást kapott a banda demófelvételeiből. Miután lenyűgözte az anyag, Reznor felajánlotta nekik a Nine Inch Nails és a Meat Beat Manifesto előzenekari státuszát a Club Nu-ban, Miamiban 1990. július 3-án. 1991. elején írta alá a banda a lemezszerződését a Sony Music-szal. (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Berkowitz később emlékeztetette őket arra, hogy a kiadónál, az A&R elnöke, Richard Griffin, „személyesen perceken belül elutasított minket”, mondván, hogy tetszett neki a műsor és az ötlet, de „nem tetszett az énekes”. Az üzletből befolyt összeget későbbi demószalagok felvételének finanszírozására fordították. Gidget Gein basszusgitáros és Sara Lee Lucas dobos végül csatlakozott a bandához, és a következő két évben önállóan folytatták a turnézást és az EP-k kiadását. 1992 novemberében Reznor meghívta a banda énekesét, hogy vegyen részt „stratégiai megbeszéléseken” Los Angelesben, és szerepeljen gitárosként a Nine Inch Nails „Gave Up” című számához készült videoklipben. Az év végére a Marilyn Manson és a Spooky Kids volt az első együttes, amelyet Reznor labelje, a Nothing Records szerződtetett, és 1993. elején Marilyn Mansonra rövidítették le a nevüket. A Marilyn Manson 1993. júliusában, a Miami-i Criteria Studios-ban tartotta debütáló albumának, (akkoriban The Manson Family Albumnak) a felvételeit, Roli Mosimann producerrel.
Az album azon dalok újra felvett változataiból állt, amelyeket eredetileg a zenekar demózott fel megalakulásakor. (A Loudwire szerint Mosimann eredeti produkciója egy „húzós, groove-os” hangzást tűzött ki céljául.) Ezen a ponton Mosimann elkészítette a Snake Eyes and Sissies rádiós szerkesztését, jelezve, hogy ezt a dalt vezető kislemezként akarják kiadni. A banda azonban elégedetlen volt Mosimann produkciójával, és azt állította, hogy nem reprezentálja az élő fellépéseiket, azok energiáit, míg Manson azt állította, hogy a dalok túlságosan finoman szóltak, és azt mondta: „Azt hiszem: ez nagy szívás”. Szóval Trentnek lejátszottam a felvételt, és szerinte is szívás volt”. Végül a komplett anyagot több helyszínen (Criteria – Miami -, Le Pig – Beverly Hills -, The Record Plant és The Village Recorder – Los Angeles) rögzítették 1993. augusztus – decemberében, a produceri munkálatokat Roli Mosimann, Marilyn Manson, illetve Trent Reznor látták el, míg a végeredményt, 1994. július 19-én az Interscope szabadította világra. Manson: „Amikor végre végeztünk, Roli az ellenkezőjét tette, mint amire számítottam. Azt hittem, valami sötétebb elemet fog elővenni. De megpróbált minden durva élt elcsiszolni, és inkább rockbandává, popzenekarrá tenni minket, ami akkoriban egyáltalán nem érdekelt minket, engem. Azt hittem, hogy a vele készített lemez unalmas és élettelen lett. Trent ugyanerre gondolt, ezért önként jelentkezett, hogy segítsen helyrehozni azt, ami megsérült.” Még egy előzmény: mielőtt Los Angelesben felvették volna az albumot, a banda Floridában Mrs. Scabtree néven játszott, amely a Marilyn Manson, az Amboog-a-Lard, a Jack Off Jill, és a The Itch tagjaiból állt. Manson 1993-ban mindkét bandával különböző kiadványokat készített. A csapat ezután utazott el a Los Angeles-i Record Plantbe, hogy hét héten keresztül Reznorral remixelje a The Manson Family Albumot, és az énekes elmagyarázta, hogy „hét hetet töltöttünk az újra keveréssel, javítással, néha a nulláról kezdtünk mindent. A zenekarunknak ez volt az első tapasztalata egy igazi stúdióban, mégpedig egy ekkora projekten. Nem tudtuk, mire számíthatunk. Tizenöt órás napok voltak, egy csapat – Trent, Alan Moulder, Sean Beavan és én végeztük el a munka dandárját.” Berkowitz eleinte vonakodott az album újrafelvételétől, és azt mondta: „fölöslegesnek éreztem ezt, és attól tartottam, hogy úgy fogunk kinézni, mint egy Nine Inch Nails/Reznor spin-off/melléktermék. A végeredmény azonban nagyon magas szintű, minőségi munka lett.” Berkowitz gitár részeinek egy részét Los Angelesben újra felvette, és Sara Lee Lucas élő dobolásának túlnyomó részét a Nine Inch Nails billentyűse, Charlie Clouser dobprogramozása váltotta fel. Gidget Geint nem hívták meg ezekre a felvételekre, miután néhány nappal, 1993. karácsonya előtt kirúgták a bandából heroinfüggősége miatt. Berkowitz kifejtette, hogy ez „a második vagy harmadik alkalom volt, és nem változott semmit sem. És nagyon szörnyen játszott élőben”. (Helyére az Amboog-a-Lard-os Jeordie White érkezett, akit átkereszteltek Twiggy Ramirezre). Ennek ellenére Gein nevéhez fűződik a teljes basszusgitár előadása az albumon, Ramirez pedig az „alaptendenciákért” felelt. Ezt az újrafelvételi időszakot követően a The Manson Family Albumot nevezték át Portrait Of An American Family-re. Mosimann hangmérnökként szerepelt a lábjegyzetekben, eredeti produkciós szerepét nem említve. Az album egyes részeit a 10050 Cielo Drive címen rögzítették és keverték (annak a háznak a címe, ahol a Manson család tagjai elkövették a Tate-gyilkosságokat 1969-ben). Reznor 1992-ben bérelte ki az ingatlant, és egy hangstúdiót épített a rezidencián belül, amelyet „Pig”-nek nevezett el – utalva arra, hogy ezt a szót, Sharon Tate vérével írták a ház bejárati ajtajára a mészárlás éjszakáján. A stúdió „Le Pig” néven szerepel az album jegyzeteiben, Reznor viszont tagadta, hogy bérbe adta volna az ingatlant, hogy a mészárlás hírhedtségét a zenéjéhez fűzze, és megbüntette Mansont, mondván: „nem próbáltam valami mesterkélt kísérteties dolgot létrehozni. Bármilyen sokkoló érték jekentés van azzal kapcsolatban, amit csináltam, mindez arról szólt, hogy megpróbáltam felforgató dolgokat eljuttatni a széles közönséghez a Marilyn Mansonnal”. Trent pontosan tudta, mit csinál, és mi lesz megdöbbentő. Ezek nagyon tudatos döntések voltak a részéről. A házat 1994. végén bontották le, amikor Reznor az eredeti Pig ajtót New Orleansba szállította, ahol későbbi hangstúdiója, a Nothing Studios bejárataként építették be. Beteg koncepcióhoz – értelemszerűen – beteg zene társul, és ha nagyon őszinték akarunk lenni, ez a korong semmilyen, akkori (de, mai) skatulyába sem fér bele. Ahogy mondani szokás, van itt minden, mint a búcsúban, úgyis, mint fogós dallamok, kemény riffek, ipari csattogások, sötét, súlyos, nyomasztó atmoszféra, mindez egy nagyon komor, cinikus (valósághű?) köntösbe ágyazva. Abban talán egyetértünk, hogy a korong legfogósabb, legismertebb tételei a Get Your Gunn és a Lunchbox, utóbbi hírhedt „I wanna grow up, I wanna be a big rock and roll star, I wanna grow up I wanna be, so no one fucks with me” sorait felvonultatva. Mi ez, ha nem önirónia? És, ha ehhez még hozzávesszük, hogy 40 évvel ezelőtt volt egy bizonyos I Wanna Be Somebody nóta… Netán említsem a Cake and Sodomy-t, benne az „I am the god of fuck”, illetve „White trash get down on your knees, time for cake and sodomy” versszakokkal?
Egy biztos: mindazonáltal, hogy megbotránkoztató, egyben fülbemászó is. Számtalan apró nüansszal, részlettel utalnak vissza a „dicső múltra”, a koncepcióra, „dobják el” a tételeket: három dal – a Cake and Sodomy, a Dogma és a Misery Machine – John Waters Rózsaszín flamingók (1972) és Desperate Living (1977) című filmjeinek párbeszédeiből tartalmaz részleteket. Ezeken kívül Marilyn Manson a paranormális tevékenységekről beszél a basszus bevezetővel kezdődő Wrapped in Plastic keverése során. „Számítógépet használtunk, mert sok mintánk és szekvenálásunk volt. Miközben ezen a dalon dolgoztunk, a My Monkey-ból Charles Manson foszlányai (hangjai) kezdtek el felbukkanni és megjelenni a mixben. Egyszer csak azt hallhattuk: „Miért csinálják a gyerekek azt, amit? Miért nyúl egy gyerek, és öli meg az anyját és az apját, öli meg a két kishúgát, majd vágja el a torkát? És nem tudtuk felfogni, mi történik. A Wrapped in Plastic kórusa: „Gyere be az otthonunkba/Nem maradsz?” És a Sharon Tate házban vagyunk, csak én és Sean Beavan. Megijedtünk, és úgy gondoltuk, éjszakára végeztünk. Másnap visszajöttünk, és minden rendben volt. A Charles Manson minták már nem is voltak a szalagon. Nincs valódi logikai vagy technológiai magyarázat arra, hogy miért jelentek meg. Ez egy igazán természetfeletti pillanat volt, ami megrémített minket”. Sötétségből, elborultságból is kijut bőven, pl. Organ Grinder, Dope Hat, vagy a korai Kissre hajazó, Sweeth Tooth. Sőt, ha jól hallom, a My Monkey-ben skótduda van, a Snake Eyes and Sissies-t (I ain’t no workin’ man, I do the best I can, I got the devil’s hand, Rollin’ sixes, I am the habit man, I use up all I can, I got the slacker’s hand) Hammond orgonával díszítik, míg a Misery Machine-ben a ’60-as évek rock ’n’ rollja van jelen. Manson utólag kifejtette gondolatait a lemezzel kapcsolatban, az Empyrean Magazine-nak, 1995. májusa/júniusa körül: „Nos, az album lényege az volt, hogy sok mindent el akartam mondani, amit az interjúkban elmondtam. De most úgy érzem, alulmaradtam, mintha nem mondtam volna jól. Talán túl homályos voltam, vagy a dalok nem voltak elég jók, vagy bármi más. De szerettem volna foglalkozni az amerikai talkshow-k képmutatásával, azzal, hogy az erkölcsöt jelvényként viselik, hogy jól nézzenek ki, és hogy sokkal könnyebb a meggyőződéseiről beszélni, mint azok szerint élni. Nagyon belemerültem abba a gondolatba, hogy amikor a gyerekek felnőnek, sok dolognak, amiket elénk tárnak, mélyebb jelentése van, mint azt a szüleink szeretnék látni, mint például Willy Wonka és a Grimm testvérek. Tehát arra próbáltam rámutatni, hogy amikor a szüleink eltitkolják előttünk az igazságot, az sokkal károsabb, mintha olyan dolgoknak tennének ki minket, mint első sorban a Marilyn Manson. A lényeg az volt, hogy ilyen módon antihős vagyok. Azt hiszem, a következő albumon jobban el tudom majd mondani a gondolataimat”.
Utóélet: amikor a lemezt 1994 januárjában bemutatták a Nothing anyavállalatának, az Interscope-nak, a kiadó vezetői megtagadták annak kiadását, hacsak nem távolítanak el minden utalást Charles Mansont illetően. Ez magában foglalta a banda nevének megváltoztatását és a My Monkey című dal elhagyását. Az énekes elmagyarázta: „Azt hiszem, az Axl Rose/Charles Manson dolog pánikba ejtette őket. A düh/felindulás a zenekarunk nevéből fakadt. Láthatóan nem nézték meg nagyon alaposan, és térdre kényszerítetten reagáltak arra, amiről beszélünk.” (A Guns N’ Roses-t széleskörű kritika érte, amiért a Look at Your Game, Girl – egy Charles Manson dal feldolgozása – rejtett számként szerepelt az 1993-as, The Spaghetti Incident? című albumán. Ami még, hozzátartozik az igazsághoz, hogy 2017-ben a Rolling Stone magazin, a heavy metal zene történetének egyik legnagyobb albumának ítélte ezt a művet. A banda számos koncertkörútra indult a lemez megjelenésének népszerűsítésére, beleértve a Nine Inch Nails Self Destruct turnéjának nyitó produkcióját, valamint a Portrait Of An American Family Tour-t. A Get Your Gunn és a Lunchbox pedig kereskedelmi kislemezként jelent meg, míg a Dope Hat promóciós kislemezként látott napvilágot. A korongot 2003-ban az Amerikai Hanglemezipari Szövetség arany minősítéssel illette a Tengerentúlon, miután több mint 500.000 példányban került értékesítésre.
Az én gondolataim: nem kétséges, és vitán felül áll, hogy egy klasszikus alkotást szállított le a Marilyn Manson. Kiforgatta-e az anyag zeneileg a világot a négy sarkából? Talán, esetleg. Mindenképpen? Mindenki döntse el, hogy gondol ezzel kapcsolatban. Én úgy fogalmazok: meghökkentő és provokatív volt, és megpróbálta felnyitani a társadalom (az amerikai emberek) szemét, társadalmunk jelenkori, aktuális problémáira, hiányosságaira. (A helyzet azóta sem változott, sőt…). Új színt, „ideológiát” hoztak a köztudatba. További pályafutásukat se nem kommentálom, se nem dokumentálom – azzal, mindannyian tisztában vagyunk – legyen elég annyi, számomra ez az örökérvényű alkotásuk.
