Harry Potter mentegetőzését némileg kifordítva: nem én keresem a görög csapatokat, rendszerint azok találnak meg engem. Ahogy korábban is írtam: amikor meghallgatok egy anyagot, legtöbbször csak a zenekar nevét és a lemezcímet tudom, és csak amikor már eldőlt, hogy behatóbban akarok foglalkozni vele, akkor derül ki, hogy kik ők, és honnan származnak. Az utóbbi hónapokból a Star.Gate, az Achelous, az Electro Charged és a Saturday Night Satan neve ugrik be, akikről írtam is, most pedig itt az újabb görög kedvenc, a 2019 óta létező Triumpher, akiknek – a tavalyi debüt Storming the Walls-t követően – a Spirit Invictus a második nagylemezük. Az athéni kvintett epikus heavy/power metalja egy vérbő, dinamikus Manowart (Warrior Path-t, Sacred Outcry-t) idéz, dalainak témáját pedig az ókori történelemből, a görög mitológiából, valamint a fantázia világából meríti.
A banda alapemberei az énekes Mars Triumph (eredeti neve Antonis Vailas) és a gitáros Christopher Tsakiropoulos; ők azok, akik mindkét korongon játszottak, társaik (Marios Petropoulos gitáros, Stelios Zoumis basszusgitáros és Agis Tzoukopoulos dobos) viszont az idei albumon mutatkoztak be a Triumpher közönségének.
Visszatérve az igen erős Manowar-os párhuzamra, a Spirit Invictus akár Joey DeMaioék legújabb alkotása is lehetne: Mars Triumph a megtévesztésig úgy énekel, mint Eric Adams, hasonló a szellemiség, a témák, a stílus, a megszólalás, talán csak DeMaio hangsúlyos basszusfutamai és Michael Angelo Batio kissé túltolt virgázása hiányzik a képből.
Az Overture to Elysian elején lódobogás-nyihogás jelzi a harcosok megérkezését, majd egy túlvilági férfikórus hangol rá bennünket az elkövetkező szűk 40 perc eseményeire. A gyors nyitó nóta (Arrival of the Avenger) verzéiben még a váltott ének (az egymás utáni sorokat a frontember „két szólamban”, énekelve és prózában adja elő) is a nagy példaképet idézi, az emelkedettségről pedig az újabb, nagy ívű vokálok gondoskodnak.
Kedvenc nótám, a középtempósan pörgő Athena (1st Chapter), különösen annak refrénje az irányzat legnagyobbjai közé emeli a csapatot. Tökéletesen összerakott dal: kellően harapós, ugyanakkor messzemenően fülbemászó, a ritmus szolid headbangelésre késztet, a gitárjátékot hallva, pengető után kutatva, bizseregni kezdenek az ujjbegyeim :-), és a számot lezáró dobjáték is izgalmas pillanatokkal ajándékoz meg. A címadó szerzeményben harcosaink ismét gyors galoppra váltanak, itt – néhány gitártémát és Mars Triumph magasait leszámítva – elsősorban a lendület az, ami magával ragadhatja a hallgatót.
A második felvonásból talán az Alexander stílusa, zenéjének sűrű szövete emlékeztet a legkevésbé a Manowar-éra. A Shores of Marathonban – nem meglepő módon – egy rövidebb görög nyelvű narráció is helyet kapott, az ikergitárjáték pedig ismét csak segít távolságot tartani a tengerentúli példaképektől. A „névadó” Triumphert hallgatva olyan zenekarnevek is eszembe jutnak, mint a Virgin Steele vagy az Iced Earth, az utolsóként elhangzó Hall of a Thousand Storms hősi témái, dallamai, kórusai pedig az anyag második csúcspontját hozzák el, és méltó módon, emlékezetesen zárják le ezt az ókorban játszódó, színes, szélesvásznú kalandfilmet.
A Triumpher számos megoldásáról és manírjáról juthat eszünkbe a Manowar muzsikája, én mégsem érzem szimpla koppintásnak, jobb esetben tribute-nak a produkciót; van benne valami, talán a fiatalos lendület, talán a vastagabb sound, amitől egyéninek, s ezért megsüvegelendőnek gondolom a hellén ötös teljesítményét. Olyannyira, hogy a tavalyi albumot is meg fogom hallgatni, és a folytatásra is kíváncsi leszek.
Tisztelt szerkesztőseg,
Frankó cikk, a szintén görög Innerwish új albumáról nem lesz e ismertető. Kegyetlen jó banda, november elején jelent meg az új albumuk, az Ash the eternal Flame. Eddig egyik albumikrol sem írt a Hammer World és a shockmagazin sem. Egy abszolút méltatlanul ismeretlen zenekar. Aránylag teszem hozzá.
Viszont minden albumuk zseniális, főleg a 2006-os Inner strengt.
Köszönjük a tippet, mindenképpen meghallgatjuk, és utána, ki tudja 🙂 ?