Miután tavaly már nem jutott időm megemlékezni erről a lemezről, arra az elhatározásra jutottam, hogy akkor ebbe a rovatba emelem be. Már csak azért is, mert komoly favoritról van szó, mind a bandát, mind pedig a korongot illetően.
1981-ben Shellshock név alatt hozta létre a formációt Downey-ban (Los Angelestől 21 km-re, 13 mérföldre – pont akkor, amikor a Bay Area-i thrash metal mozgalom elkezdődött) Don Doty énekes, Jim Durkin gitáros (R. I. P.), Rob Yahn basszusgitáros, illetve Michael „Mike” Phillips dobos, akit még „azon melegében” – tehát a megalakulás esztendejében – Mike Andrade váltott. 1983-ban mégis váltaniuk kellett Dark Angel-re, mivel már létezett akkoriban egy Shellshock nevű alakulat, noha az 1983-as Into the Inferno még az eredeti néven jelent meg. Aztán felpörögtek az események. Úgy tűnik ’83 mozgalmas év volt számukra, lévén Mike Andrade-t Jack Schwartz váltotta, Jim Durkin mellé pedig felsorakozott Eric Meyer gitáros – létrehozva így a thrash és az egyetemes metal színtér egyik leggyilkosabb duóját –, és immár kvintettként készítették el a Gonna Burn demót még ugyanabban az esztendőben. (Eme időszakban egy rövid ideig Robert Gourley is dobolt a banda soraiban, sőt, egy koncert erejéig a Slayerben is megfordult, míg Eric Meyert legjobb barátja, Dave Mustaine kérte fel, hogy csatlakozzon a Megadeth-hez, aki ezt visszautasította, mivel a Dark Angelben akart maradni. Állítólag nem érezte jól magát ebben a szituációban.) 1984-ben aztán fokozták a tempót, hiszen az év elején kettő demóval (Hell’s on its Knees, Live Demo) örvendeztették meg rajongóikat – menet közben Jack Schwartz helyére William Lee Rauch (R. I. P.) kerül (később a Megadeth-ben, a Wargodban, illetve a Grimace-ben tűnik fel) – és megállás nélkül koncerteztek helyi klubokban, bárokban, kultikus státuszra szert téve az undergroundban. Még mindig ’84-et írunk, amikor a mindösszesen 17 esztendős Eugene Victor Hoglan II-t, aka Gene Hoglant (ex-Wargod) nyerik meg dobosnak, ezáltal komoly szintet lépve meg. Gene 13 évesen kapta meg első dobfelszerelését, Kiss és Rush lemezek hallgatásával tanult meg játszani, nem mellesleg ugyanekkor kezdett el a Slayer roadie-jaként (fénytechnikus) dolgozni, valamint háttér vokálokkal járult hozzá a Show no Mercy-hez. Dave Lombardo egyenesen inspirációként említi meg Gene-t a gyorsaságát és dobolási stílusát illetően, bár azt Hoglan maga is elismeri, hogy csak tippeket adott Lombardonak, és először játszott double basst Lombardo dobfelszerelésén. (Csak érdekességként: lánytestvére Lisa, fotósként vett részt a Los Angeles-i földalatti mozgalomban.) Röviden a folytatás: Live Demo from Berkeley, We Have Arrived, intenzív koncertezés és turnézás a Slayerrel, a Megadeth-tel, a Venommal, a Savage Grace-szel – köztudott, hogy az After the Fall from Grace borítóján Gene Hoglan „alakítja” a hóhért -, a Corrosion Of Conformity-vel, a D.R.I.-jal, az Exodusszal és az Agent Steellel (1985). Merciless Death / We Have Arrived single, Darkness Descends (1986 – valamint leszerződnek a Combathez), a korongot népszerűsítendő bulik, turnék (1986 – 1987 folyamán) a Motörheaddel, a Megadeth-tel, a Possesseddel, a Slayerrel, az Overkill-lel, a Sacred Reich-hel, Whiplash-sel, a Cryptic Slaughterrel és a The Crumbsuckers-zel. (Talán kevesen tudják, hogy a legendássá nemesedett, a Possesseddel lebonyolított Gates Of Darkness turnén Jim Drabos (Death Force) helyettesítette Don Doty-t.) Miután 1987. augusztusában véget értek a Darkness Descendset promotálandó előadások, Dony Doty családalapítás miatt kilépett a csapatból, a mikrofont pedig az ex-Messiahs pacsirta, Ronnie Dean Rinehart vette át. (Messiahs = Norwalki (Connecticut) együttes, gyakran tévesen Messiásnak nevezik a különböző webhelyeken, pl. Blair Durbin és Matt Glover gitáros (R.I.P. – Anastatsia and Death Construction) voltak a tagok, és nem tudni, hogy rögzítettek-e valaha demót, vagy nem.)
Ron: „Az első próba alkalmával el sem mentem a zenekari meghallgatásra. Jimmy és én néhányszor beszéltünk telefonon. Amikor először hallottam a Dark Angelről, az a We Have Arrived volt. Azt hittem, klassz, de nem igazán érdekelt. Aztán egy barátom odaadta nekem a Darkness Descends-t, és azt mondtam: „A pokolba is, ebben benne vagyok. Ez az, aminek mindenképpen részese akarok lenni. Gene felhívott és azt mondtam neki, mely számokat akarják nekem megtanítani? Mire Gene: csak gyere le, meg akarunk ismerni. Szeretnénk egy éjszakát lógni, és lejátszani néhány dalt az albumról, amivel már majdnem elkészültünk. Ekkor már körülbelül két éve, hogy nem volt énekesük, és a Leave Scars-t írták. Csak találkozni szeretnénk veled, és megbizonyosodni arról, hogy jól kijössz velünk, és mi is kijövünk veled. Testvért kerestek, valakit, akivel jól kijönnek.” Jim Durkin: „Megkértük Ront, hogy tanuljon meg három nótát az első próbájára. Ezek a We Have Arrived, a Merciless Death és a Darkness Descends voltak”. Az első dal, amelyre Ronnal a Dark Angel jammelt, az Immigrant Song volt. Egy teljesen rögtönzött, bemelegítő nóta”. Ron: „Azt mondták: tanuld meg ezt a három dalt, és gyere vissza holnap. Másnap visszamentem, és azt mondták: úgy gondoljuk, hogy benne vagy a csapatban. Ez a zenekar neked szól. Megvan. Azt mondtam: a fenébe, igen, mindenben benne vagyok. Csináljuk, játsszunk, vegyük fel a lemezt, menjünk turnézni”. Miután szinte a világvégéről jött és kevés tapasztalata volt, Rinehart e képen fogalmazott: „A Leave Scars olyan volt, mint az első számomra. Egy klubzenekarból jöttem, és összekapartuk a pénzünket, hogy elkészítsünk egy gagyi demót az első bandámmal, amely mindennek az összetákolt darabjai voltak. Aztán bekerültem a Dark Angel-be, és a Leave Scarshoz készítettünk egy demót, hogy megmutassuk a lemeztársaságnak: hé, itt az új énekes”.
Az sem elhanyagolható tény, hogy korábbi kiadójuk, a Metal Storm/Azra Records szemét módon hasznot akart húzni a Dark Angel „népszerűségéből”, mivel 1988-ban a Welcome to the Slaughterhouse / We Have Arrived single-t és a The Can splitet (rajta az Overkill-lel, illetve a Dissensionnel) dobta piacra. Azonban nem csak Rinehart, hanem Michael Gonzalez (ex-Slaven; itt, mint Michael J. Hollander szerepelt) is, Rob Yahnt váltva, új arcként érkezett a Sötét Angyalok kötelékébe. Függetlenül attól, hogy a Darkness Descends kereskedelmileg nem lett sikeres, és a Billboard Top 200-as listájára sem tudta beverekedni magát, az azért elmondható, hogy a banda hatalmasat gurított az anyaggal, mégpedig olyannyira, hogy a végeredmény agresszivitásban, brutalitásban, zeneiségben kizárólag a Reign in Blooddal említhető egy lapon – személy szerint nálam köröket ver a Master of Puppetsre -, a Death is Certain (Life is not), a címadó tétel, a Merciless Death, vagy a Hunger of the Undead önmagukért beszélnek. Ennek tudatában dolgoztak 1988. májusától júliusáig a Space Station stúdióban (felvételek, keverés, maszterizálás a Bernie Grundman Masteringben) harmadik albumukon, a Leave Scars-zon (Giraud Gonzaleznek ajánlották egyébként), amely az első Skid Row alkotással egy napon, 1989. január 24-én került a boltok polcaira. Ron: „A stúdió, amelybe két napra vonultunk be, jobb volt, mint bármi, amit egész életemben csináltam. Az egész út csak a Dark Angel szakmai (professzionális) testvériségével foglalkozott. Úgy voltak vele, hé, Ron, állítsd össze úgy a dalokat, ahogyan neked működnek. Úgy voltam vele, hogy itt egy kis sebesség, ott némi lassú, vagy egy kis groove. Ők pedig: akármit, ami passzol az énekhangodhoz, ember. És ez a mai napig teljesen jó.” Rögtön adja magát a kérdés: ki a jobb a maga mesterségében, Don Doty vagy Ron Rinehart? Ami engem illet mindkettő, illetve az is a javukra írandó, hogy eszük ágába sem jutott lemásolni az „előzményt”, hanem minimum két szinttel feljebb léptek a dalok kidolgozottsága, megszerkesztése terén. Erre egyrészt az instrumentális Cauterization és Worms, másrészt a játékidő a legjobb példa, hiszen amíg a Darkness Descends 7 nótája 35:22 volt, addig a Leave Scars 9 számmá, 50 perccé hízott. Komplexebbek, összetettebbek lettek a témák, sziporkázik a Durkin/Meyer páros, magabiztosan, precízen alapozik Mike Gonzalez, Hoglanről pedig nem tudok érdemben újat, értelmeset írni, nem véletlenül avanzsálódott az extrém metal ütősök krémjéhez.
Mi több, a hatalmat is átvette, lévén az összes dalt ő jegyezte Jim Durkinnel közösen, a szövegek egy az egyben az ő nevéhez fűződnek, kizárólag a Never to Rise Againben tüntették fel Ron Rinehartot. Az énekessel egyértelműen nyert, jól járt a csapat, hiszen hangterjedelme jóval több (változatosabb?) Don Doty-(é)hoz képest, elementáris, falrengető erővel rekeszt, hallhatóan kevés hc-s beütést is hordoz orgánuma, mintegy a nótákat „színesítendő”. Fejlődésüket tükrözendő, a Led Zeppelin Immigrant Songjának feldolgozását tették fel az anyagra, igaz az eredetivel (2:26) ellentétben egy rövidebb (1:47) változatot. A csapat számomra legnagyobb kedvencei, nevezetesen a The Death of Innocence, a Never to Rise Again, valamint a No One Answers szerepelnek az albumon, de a The Promise of Agony is nagy favorit, ebben a Viking frontember Ron „Eriksen” Daniel „hallatja a háttérben a hangját”. Értelemszerűen sem az Older than Time Itself, sem a Leave Scars sem marad el színvonalában a többi daltól, ugyanis egy egységesen erős, koherens arculatot képvisel az alkotás. Ron: „Elsőként a The Death of Innocence-t választottam a lemezhez. Ez volt az első szám, amit a Dark Angellel felvettem. Megkaptam a lelkesítő beszédet. Jimmy beszélt hozzám, és azt mondta, próbálj ki ezt-azt, csak menj be és robbanj. Hoglan odajött, majd elment: rajta testvérünk Ron Rinehart és minden jó lesz. Valójában így sajátítod el a felvételkészítést.” Az énekes azt is elárulta, hogy a címadó szerzemény nem volt egy „egyszerű eset”. „Az egy vadállat volt. Sok szép vibrato volt benne. Voltak benne hajlítások és sok más dolog. Felvettem ezt a dalt, és olyan hosszú volt. Nem vagyok az a fajta ember, aki az egyik napon elkezd valamit, a másikon pedig befejezi, mindvégig ott vagyok, maradok. Nem érdekel, mennyi időbe telik, mire elkészül. A bevezető nótánál, az I am an Angel of Darknessnél azt akarod, hogy bejöjjön az a szép, alacsony baritonregiszter. Azokat a beállításokat a stúdióban kell elvégezned.” Tisztább, ugyanakkor továbbra is brutális lett a sound, ebben is a Darkness Descends fölé emelkedtek. Ezzel a művel viszont már betörtek a Billboard Top 200-ba, ahol a 159. pozíciót csípték meg, valamint a Kerrang! és RIP magazinok címlapjain is láthatóak voltak. 1989-1990 folyamán több harcostársukkal (pl. Death, Nuclear Assault, Acid Reign, Candlemass, Overkill) koncerteztek, hogy a lemezt „bedobják a köztudatba”, ezenkívül pedig az Ultimate Revenge 2-ön és a 3-Way Thrash-en örökítették meg őserejű, letaglózó fellépéseiket. Az 1989. április 22-én, Reseda-ban, a Country Clubban rögzített show-juk 1990-ben Live Scarsként öltött testet). Eric Meyer: „A koncert felvételét a Westwood One készítette, eredetileg kizárólag rádióadásnak szánták. Később döntöttünk úgy, hogy mivel felvették, talán kiadhatnánk egy kis valaminek, ami segíti a rajongóink étvágyát csillapítani a következő stúdióalbum megjelenéséig.
A koncertet egy nagyon stresszes amerikai turné kellős közepén vették fel. Az a tény, hogy rögzítettek is minket, alapvetően ez volt a legtávolabbi dolog a fejünkben. A keverésben sem vettünk részt.” Legendásak voltak „szolid, visszafogott” performanszaik, illetve az azok után történt tivornyák is, amelyekről Ron az alábbiakat mesélte. „Gonz letartóztatása Németországban elég vad volt. Nürnbergben voltunk, turnén a Nuclear Assault és a Candlemass társaságában. Egy este elmentünk inni Amerika legjobbjaival: a tengerészgyalogosokkal. A közvagyon pusztulni kezdett. Láthatóan elájultam, nem tudtam annyit inni, mint a tengerészgyalogosok. Mindenki azt kérdezte, hallottál Gonzról? Mire én: hányt? A többiek: ó de, jó lenne, ha megtenné. Úgy voltam vele, hogy nem, nem is hallottam róla. Mi van? Börtönben van. Úgy voltam, szó sem lehet róla. Mennyi időre? Mire a srácok: fogva tartják őt. A másik napon mentem be az öltözőnkbe, és Dan Lilker a Nuclear Assaultból tanulta a settünket Gene-vel és Eric-kel. Azt kérdeztem tőlük, hogy betanítjuk Dannek a programot, mire azt a választ kaptam, hogy jelenleg nem engedik ki. Ott volt az amerikai konzulátus, amely megpróbálta kihozni a basszusgitárosunkat a börtönből. Mondtam, mennyire voltunk részegek? Ők: mire emlékszel a múlt éjszakáról? Én: nem sok mindenre. Ennyire részegek voltunk. A történet legjobb része két nappal azelőtt volt, hogy hazajöttünk, kiengedték Gonzot. Dan Lilker körülbelül két hétig basszusgitározott.” Eric Meyer: Valójában az első európai turnénk a Nuclear Assault-tal volt. Monumentális élmény volt. Volt egy kétszintes turistabuszunk és egy úti személyzetünk – nagyon klassz volt. Koncertvideót forgattunk az angliai Hammersmith Odeonban, rengeteg drogot és piát fogyasztottunk; tényleg gyilkos volt. Egészen addig, amíg Mike-ot le nem tartóztatták. Mike-ot hamisan vádolta meg a német rendőrség autórongálás miatt. Aznap este a kíséretünkből többen is felelősek voltak. Mike volt az egyetlen útlevéllel rendelkező személy, akit letartóztattak, így ő volt a bűnbak. Rengeteg olyan műsor volt Európában, amely teljesen kicsúszott az irányításunk alól, és ez tette azokat hihetetlenné.” Philadelphiában, az Empire Clubban lebonyolított műsoruk sem volt egyébként madárfütty. Ron: „A Death-tel turnéztunk. A Death folytatta, Rick (Rozz) és Chuck (Schuldiner) pedig lejöttek a színpadról és azt mondták, sok szerencsét. Arra gondoltam, hogy tényleg őrült a tömeg. Ennek szórakoztatónak kell lennie. Chuck azt mondta, rohadt nagy őrültség van odakint, megijedtem. Úgy voltam, ez őrület lesz. A színpad szétesett. Körülbelül hat láb magas színpadról volt szó. A részek szétváltak, mert megpróbálták becsukni az ajtókat. Az emberek áttörték az üveget. Teltházas volt. A rendőrség azt mondta, nem mehetünk fel a színpadra. Kiröhögtük őket és azt mondtuk, felmegyünk a színpadra. Azt mondták, ha felmegyünk a színpadra, letartóztatnak bennünket. Oké, akkor letartóztatnak. Ha most nem lépünk fel a színpadra, akár el is adhatjuk a felszerelésünket, és kiléphetünk valami ilyesmiért. Ez gyenge. Mindannyian kezet rázunk, és nagyszerű műsort csinálunk. A börtönben találkozunk. Meg fogjuk tenni! Kimentünk és elkezdtük a settünket. Kezdett őrület lenni, ahogy mondták. Olyan sok ember volt a színpadon. Úgy nézett ki, mint egy repülőtér, jobbra és balra volt az érkezés és az indulás. Megpróbáltam légiforgalmi irányító lenni, gyere ezen, és menj el azon az úton. Tegyünk némi rendet ebben a káoszban. Emberek futottak körbe a gitárosok körül. A színpad szétesett. Ekkor hat-nyolc hüvelykes rések voltak a színpadon. Nagyon oda kellett figyelned, merre jársz, hogy ne ess le. Mire a programunk véget ért, a rendőrség kiáltott: ez az a srác! A hátam mögé néztem, hátha van valaki mögöttem. Aztán elkezdtek kirángatni. Scott Givens volt a menedzserünk akkoriban, aki így folytatta: nem hagylak cserben. Megpróbáltak kirángatni. Mondom a rendőrségnek: próbálj meg kirángatni, Philadelphiában vagyunk, ezek az emberek lázongani fognak. Ha elengedsz, szétszélednek. Lógunk és iszunk néhány sört. Vigyél el, ez a hely (koncert) elkelt, sok őrült van itt, ez nem lesz jó nektek, srácok. Nézd meg itt a számokat és a hányadost, az arány egyáltalán nem lesz a ti oldalatokon. Az emberek elkezdtek cuccokat dobálni. Mire én: nézd, már kezdődik. Erre a zsaru: és megnyugodnak, ha elengedünk? Feleltem, némileg igen, egy kicsit. Ez eltarthat egy-két percig. Eléggé fel vannak tüzelve. Végül elengedtek, és amikor elengedtek, felemeltem a kezeimet a levegőbe, és a tömeg ujjongani kezdett.” Tudjuk, hogy Hoglan mester a Death-ben is megfordult, holott a két banda között akkoriban nem éppen rózsás hangulat uralkodott. Ennek oka pedig az volt, hogy a közös turnéjukat a Death egyáltalán nem akarta folytatni. Eric: Igen, 1989-ben turnéztunk az Egyesült Államokban a Leave Scars-zal, és nem érezték úgy, hogy tisztességesen bánnak velük.” Jim Durkin: „Igen, ezt a turnét a Death-tel csináltuk meg, de már a Death kiesése előtt otthagytam a bandát. Nem tudom, mi történt ott, és nem is érdekel.” Ennek következtében indult meg a zenekarok kölcsönös, egymást pocskondiázása, így mindenképpen érdekes (különös), hogy Gene a Death-ben kötött ki. Eric: „Tulajdonképpen én is ezen tűnődtem.” Jim: „Szerintem Gene azért csatlakozott a Death-hez, mert valami történt velük, valahova mentek, valamerre tartottak. Soha nem voltam mérges a Death-re. Lehet, hogy ez egy rivalizálás volt, ki tudja, mi csak fiatalok voltunk és buták”. Ezt az albumot úgy is tekinthetjük, mint annak az iránynak a genezisét, amelyet a Dark Angel az 1991-es Time Does Not Healen valósított meg, igaz addigra már Jim Durkin helyét, Brett „Eriksen” Sarachek „örökölte meg.
A 2013-tól újra aktív a zenekar, Durkin halálát követően, Hoglan feleségét, Laura Christine-t jelentette be, mint állandó gitárosát. Mindig felvetődik esetükben a költői kérdés, hogy lesz-e akkor új lemez vagy sem; amondó vagyok legyen, mert igény továbbra is van irántuk, és kötve hiszem, hogy hibáznának vele. Az én olvasatomban egy közel hibátlan diszkográfiát épített fel a Dark Angel (a We Have Arrived még mindig „sántít”), a thrash metal egyik koronázatlan királya számomra, felbecsülhetetlen hatással voltak generációkra, zenekarok százaira. R. I. P. Jim Durkin.
