Érdekes dolog ez a nosztalgia. Rockerkörökben például általánosan elfogadott vélekedés, hogy a Venom a Black Metal után már semmi érdemlegeset nem tett le az asztalra, és Cronos csak egy jól jövedelmező brandet igazgat a nyugdíja mellett. Pedig az igazság az, hogy az összes későbbi felállás készített olyan lemezeket, amik semmivel sem rosszabbak a kultikus anyagoknál. És nem is sokkal igényesebbek azoknál, tehát minden kritériumnak megfelelnek.
És ha már a nosztalgiánál tartunk: kár tagadni, hogy maga Cronos is bűnös a múltba révedésben, hiába zenél mellette a jelenlegi tagság háromszor annyi ideje, mint Mantas és Abaddon. És hiába próbálja nekünk bemagyarázni minden egyes alkalommal, hogy az aktuális lemez lemossa a pályáról a régi cuccokat, hogyha az olyan címmel jön ki, mint a Metal Black. Vagy éppen a Hell.
De térjünk is rá az új lemezre, aminek újfent elég csak ránézni a borítójára. Mintha emlékeztetne valamire, nemde? Vagy ott van az elsőként kihozott dal, a Lay Down Your Soul, ami szintén nem sokat javít a helyzeten. Nem elég, hogy egy klasszikus Cronos-egysoros lett a nóta címe, de pofátlan módon még a refrénhez is szóról szóra használták fel a 40 éve hangoztatott szlogent. Azt meg már végképp meg se kellene említenem, hogy a legütősebb gitártéma szintén a szép emlékű Black Metal-ból származik.
Mégsem tudok rájuk neheztelni, mert mélyen átérzem, hogy mit miért csinálnak. Hiába szeretem az összes albumukat, nekem is az első négy az igazi szerelem. Lehet, hogy ez egy ilyen tipikus „negyven pluszos” dolog. Ebben a korban a zenehallgatás sokszor már egy rég elveszett élmény hajszolása is egyben. Azt a zsigeri rácsodálkozást próbáljuk újra átélni, amikor a metal először rúgta ránk az ajtót tinédzserként. Amikor ez az egész még új, izgalmas volt, és ami a legfontosabb: veszélyesnek tűnt. Éppen ezért képtelen vagyok haragudni Cronosra, amikor századszorra is megírja ugyanazt a kaotikus dalt, ugyanazzal a nagyon gonosznak szánt szöveggel. Kicsit olyan érzésem támad, mintha egyenesen hozzám szólna: „Hé, öreg! Emlékszel még, hogy beszartak a népek, amikor először szembesültek a zenénkkel?” Én meg elfojtott könnyekkel ezt felelem: „Hogyne emlékeznék, haver, a mai napig ebben élek!”
Így hát kellemes borzongás járta át a lelkemet a csapat azon tinédzseres lelkesedése hallatán, amivel belevetik magukat a nyitó és egyben címadó dalba. Mintha újra 1981-et írna a naptár, amikor az emberek még tényleg képesek voltak megijedni egy rockzenekartól, Cronosék meg valósággal lubickolhattak a banda kétes hírnevében. Ezek az idők persze már rég elmúltak, de Cronos számára mintha meg se történt volna az elmúlt röpke 45 év. Ő fejben még mindig a világ leggonoszabb zenekarát vezeti, és jól is van ez így. Az, hogy az ábrázata mára már teljesen olyan, mint a Black Metal albumon látható ördögé, még kapóra is jön ehhez.
Persze a világ lángba borításához társakra is szükség van, nem is akármilyenekre. A fizimiskájában egyre inkább a székesfehérvári csöves királyra emlékeztető Rage például magasan a legképzettebb gitáros, aki valaha is ebben a zenekarban szolgált. Kimagasló képességeit elsősorban a szólókban kamatoztatja, a riffek terén tartja magát a bandában követelménynek számító primitívséghez. Gyönyörű példa erre a Man and Beast, aminek fűrészelő témáit akár egy szárnyait próbálgató 15 éves gitárospalánta is írhatta volna. És láss csodát, ezzel együtt is a lemez egyik legerősebb dalát sikerült így megalkotnia. De dicséret illeti a banda szépfiúját, Dantét is, akinek csodásan berakott szőke loknijai nyilván csak azért nyernek megbocsátást a csapat berkein belül, mert emberünk cserébe úgy csépeli a cájgot, mintha nem lenne holnap. Elég csak meghallgatni, mit művel a Kicked Outta Hell-ben! Belegondolni se merek, hogy hősünk milyen pusztítást vihet végbe egy jól sikerült newcastle-i kocsmai bunyó keretei között. Munkásököl, ugyebár…
Azért meg talán maga a főnök osztana ki néhány pofont, ha megemlíteném neki, hogy a Nevermore kiállásaiban bizony a Slayer hatását véltem felfedezni. Vagy legalábbis tartana egy kiselőadást, miszerint ezek a dolgok pont fordítva működnek, hallgassam csak meg a Show No Mercy dalait. A Death the Leveller tisztán hallható punkos hangulatát viszont még ő sem tudná letagadni, de lehet, hogy nem is akarná. A Metal Bloody Metal címe hallatán ugyan jó diák módjára megemlíteném a Black Sabbath nevét, de azt inkább magamban tartanám, hogy igazán rakhattak volna a nótába egy-két jóféle doomos riffet, ha már… Ahogy azt se szívesen említeném meg neki, hogy a Dogs of War című kétperces kakofónia méltóbb helyen lenne a próbaterem kukájában, mint a lemezen. Dehogy említeném, még a végén egy ugyanolyan monoklival lennék gazdagabb, mint amilyennel annak idején Tom Araya parádézott a legendás közös turnéjukon.
Száz szónak is egy a vége, képtelen vagyok elfogulatlan véleményt alkotni a Venom új lemezével kapcsolatban. Cronos nekem olyan, mint egy régi barát, akinek még azt is elnézem, ha néha már baromságokat beszél. Lélekben megveregetem a vállát, és ráhagyom: „Persze, haver, még mindig te vagy a legkeményebb…” És a friss dalokat hallgatva pár pillanatra még magam is elhiszem ezt. Az Into Oblivion szerethetően csapnivaló nótái egy-egy villanás erejéig sikeresen felidézik az aranykor hangulatát, és szerintem ennél többet nem is kívánhatunk egy lassan félszáz éves bandától.
U.I.: Akinek a Dimmu Borgirnál kezdődik a black metal, az nyugodtan vonjon le kettőt a lent látható pontszámból. Reálisan annyit érdemel a lemez, de ezt nem tőlem hallottátok.
