
A ’90-es évek legelején jártunk. Varga Vili barátom ekkor ismertetett meg a The Quireboys muzsikájával, konkrétan ezzel az albummal, amelynek lendületesebb nótáit, úgy emlékszem, játszotta is az általa vezetett tatabányai rockdiszkókban. Ekkorra a rock/metal műfaj nemcsak hogy megerősödött, hanem folyamatosan tágította határait. Egyre durvább muzsikák születtek, másrészt a közösség egy része az újra, más irányzatokra is nyitott volt. Természetes volt, hogy a klasszikus heavy metal vagy a thrash mellett Extreme-et, Red Hot Chili Pepperst, Nine Inch Nailst, The Black Crowes-t hallgatunk.
Nálam a The Quireboys is ebbe a kosárba tartozott. Az 1984-ben alakult londoni csapat inkább rockban, mint metalban utaztak, kinézetre a glam/hair metal zenekarokkal rokoníthattuk őket, dalaik egy része a bulizáshoz, más része az érzelmes pillanatokhoz nyújthatott jó alapot. Párhuzamként az általam ismert bandák közül hirtelen a San Franciscó-i Vain és a philadelphiai Cinderella jut eszembe, vagyis brit létükre nótáikkal sikerült egyfajta amerikai életérzést közvetíteniük.
Bemutatkozásukra egészen 1990-ig kellett várni, azonban nemhiába érlelték ilyen sokáig az anyagot: az A Bit of What You Fancy máig a legsikeresebb lemezük. Múlt időben beszélek róluk, pedig ma is léteznek; ennek oka, hogy második albumuk, az 1993-as Bitter, Sweet and Twisted megjelenését követően hűtlen lettem hozzájuk, az a lemez ugyanis már nem érintett meg annyira, mint elődje.
Az együttes központi figurája mindig is az énekes, Jonathan Gray, azaz Spice volt, aki máig a formáció egyetlen fix tagja. Kezdetben itt gitározott Ginger (David Leslie Walls) is, aki még a debüt megjelenése előtt távozott, hogy megalapítsa saját zenekarát, a The Wildhearts-ot. Ezt követően Sharon Osbourne nyúlt a kóristafiúk hóna alá, és vitte be őket az EMI-hoz. A The Quireboys bemutatkozó nagylemezét hat muzsikus rögzítette: Spike mellett Guy Bailey és Guy Griffin gitárosok, Nigel Mogg basszusgitáros, Ian Wallace dobos és Chris Johnstone billentyűs, ehhez képest a borítón csupán öt figura szerepel. (Úgy tudom, akkoriban Wallace nem volt hivatalosan a banda tagja.)
A nyitó 7 O’Clock honky tonk zongorával indul, a zenét később szájharmonika hangjai díszítik, a verze és a refrén közötti átkötő ének alá pedig olyan vokált pakoltak, amelyektől némi retró feelingje lesz a zenének. A Whippin’ Boy hangszerelése, tempója, női kórusa, hangulata blues-os, southern ízt ad a dalnak. Plusz már itt felcsendül a vonósok hangja, amiről néhány pillanatra a Led Zeppelin Kashmirja is eszembe jut.
Az első igazán tempós, bulis szám a Sex Party, amely nálam a 7 O’Clock és a Hey You mellett ugyancsak a dobogós nóták közé tartozik. A szerelmes/szakítós szerzemények sorát a középtempós Sweet Mary Ann nyitja; a benne megszólaló hegedű country-s beütést ad a dalnak. Annak idején a Hey You volt az anyag kislemez-slágere; némileg visszafogott tétel, a gitár viszont meglepően karcosan szólal meg benne.
A Roses & Rings-et mintha a ’70-es évek brit sikercsapata, a Chris Norman vezette Smokie adná elő, plusz a zongora és a hegedű is a populárisabb irányba viszi el a nótát. A Misled hangszerelésében, zongorajátékával némileg a 7 O’Clock-ot koppintja, az utána érkező Long Time Comin viszont ismét csak az anyag húzónótái közé tartozik: ahogy beindul, ahogy a refrén továbbgondolását és az azt kísérő gitárhangokat követően magával sodor… ez a dal nálam éppenhogy csak lemarad a dobogóról. A There She Goes Again is kellemes hangulatba ringat; a sound-ot itt Hammond orgona és fúvósok hangja tarkítja.
A lemez japán kiadásán két bónusznóta is helyet kapott. Kíváncsiságból most ezeket is meghallgattam. A többi szerzeménynek 35 év előnye van velük szemben, de Spike-éknek így sem kell szégyenkezniük miattuk. A Pretty Girls refrénjének olyan pattogós tempója van, amit az alapprogramban nem hallhattunk, színvonalát tekintve simán ott lett volna a helye a lemezen. A How Do You Feel pedig a 7 O’Clock, Misled féle dalok sorát gyarapítja, itt talán a sokszínű vokál az, amire felkaphatjuk a fejünket. Utóbbi miatt ez is további színekkel bővíthette volna az eredeti anyag zenei palettáját.
Mai füllel hallgatva, ennyi év távlatából is, az A Bit of What You Fancy az első dalától az utolsóig egy hibátlan slágergyűjtemény, amelyen nem fogott az idő. Sokak számára a Vain No Respect-je a kakukktojás az alapvetően keményebb muzsikákból álló gyűjteményükben, nálam a The Quireboys napra pontosan 35 éves debüt albuma (és még jó néhány másik lemez) tölti be ugyanezt a szerepet.
