
Úgy vélem, hogy 1990-ben a death metal még mindig csak kopogtatott az underground ajtaján, hogy „bebocsátást nyerjen a népszerűségbe”, aztán egy évvel később már nem volt kecmec, hiszen mindent elsöprő halál fém áradat zúdult az extrém zenéket kedvelők nyakába. 35 évvel ezelőtt nagyjából így nézett ki a paletta: egyik oldalt ott volt pl. a Seasons in the Abyss, a Rust in Peace, a Lights…Camera…Revolution, a Never Neverland, a Souls of Black stb., addig az „ellentábort” pl. a Harmony Corruption, a Cause of Death, a Spiritual Healing, a Left Hand Path, a Hallucinations stb. képviselték. Ebből a felsorolásból meg az tűnik ki, hogy nagyjából fifty-fifty volt a „csata”. Csak a játék kedvéért: „itt” Coma of Souls, Better Off Dead, The Meaning of Life, Parody of Life, The American Way, Final Holocaust, Emerging from the Netherworlds, „ott” pedig Subconscious Terror, Master. És helyre állt a világ rendje.
(Eme írásomat egyébként egykori kollégánk Tóth „Zozzie” Zoltán pazar megemlékezése – itt – inspirálta, mégpedig a kiadványok megjelenéseinek 35. évfordulóinak alkalmából. Amolyan a buli stúdióváltozata jellegű cikk következik.)

Minden bizonnyal első alkalommal lépett Európa földjére az 1986-ban Overlordként, majd 1987-ben nevüket Demolition Hammerre változtató, New Yorki négyes. Jobban mondva, csak a ’89-es Necrology demón/demóra váltak kvartetté, első anyagjukat, az 1988-as Skull Fracturing Nightmare demót még hármasban készítették el. Egészen pontosan Stephen „Steve” Robert Reynolds basszusgitáros/énekes, James Reilly gitáros/énekes, és John Salerno dobos, Peter Milo csak háttérvokálozott rajta. (Egyébiránt 1987-ben egy rövid időre Dennis Muñoz gitáros is – később Solstice, Iniquitous, Apocalypse Rising – megfordult soraikban). Ezt követően jöttek a tagcserék: Vincent Civitano Jr. (alias Vinny Daze – R. I. P, 1996. 03. 11., halálának oka gömbhalmérgezés) dobos, illetve Derek Sykes gitáros csatlakoztak a két „főkolomposhoz”, alapemberhez. Érdekes az is, hogy addigra Steve 28, James 30 esztendősek voltak (1990-ről van szó), ehhez képest a Morgoth és az Obituary legénysége – kis túlzással – suhancokból állt, miként sem Vinny (23), sem Derek (19) nem számítottak tapasztalt veteránoknak. (Konkrétan a Morgoth tagjai – ahogyan Donald Tardy is – a huszadik életévüket töltötték be/taposták akkoriban). Élek a gyanúperrel, hogy a Demolition Hammer azért „kárhoztatott” az előzenekar szerepére, mert még nem volt ismertek Európában, valamint stílusban elütött a másik kettő csapattól. Azonban a minőség esetükben is megkérdőjelezhetetlen, a Tortured Existence simán felveszi a versenyt a műfaj (thrash) krémjeivel. Azt is hozzáteszem gyorsan, hogy tulajdonképpen a második demót jelentették meg, kettő új számmal megtoldva, tehát elég alaposan, spórolósra vették a figurát. Amúgy a „srácok”, a Morrisoundban vették fel a korongot. Alapvetően technikás megközelítésű thrash metalban utaztak, nagyon szépen kidolgozott szólókkal, riffekkel, dallamokkal felvértezve, komoly teret engedve a basszusgitárnak, ahogy az a Gelid Remainsben, a Hydrophobia-ban, illetve a Cataclysmben tetten érhető. (Utóbbi tétel amúgy lemaradt az album bakelitnyomtatásából, azonban az inner sleeve a dal szövegét tartalmazza). Jellemzőek rájuk a váltások, a csordakórusok is, és ha őszintén szívemre teszem a kezemet, akkor azt mondom, hogy nem feltétlenül tudom őket másokhoz hasonlítani, ettől függetlenül szó sincs arról, hogy a műfajt megújították volna, illetve, hogy újra feltalálták volna a kereket. Miután New York-iak, adott a kapkodós hc-s beütés, esetleg egy laza párhuzam a Nuclear Assaulttal, netán a Texasi Devastationnal (.44 Caliber Brain Surgery), sőt, az énektémákat is felosztotta egymás között Reilly és Sykes, míg a Crippling Velocity-be a „többiek” is besegítettek háttérvokálozás gyanánt. Talán a hangzásra kerülhetett volna egy kis dög, ettől függetlenül, ez egy nagyon korrekt bemutatkozás volt 1990-ben. Hasonlóan pazar lett a folytatás, az 1992-es Epidemic of Violence is, viszont az 1994-es Timebomb-ot már „megfertőzte” a nu metalos hozzáállás, 1995-ben pedig bedobták a törölközőt. 2016 óta viszont a csapat „papíron” újfent aktív, Reynolds, Reilly és Sykes mellett Angel Cotte dobos alkotja a felállást, munkásságuk viszont csak élő fellépésekre szorítkozik.
Nem kispályázott a Morgoth sem, hiszen az akkor még kvartett felállásban muzsikáló csapat ’90 elején (márciusban) a Pestilence és az Autopsy társaságában zúzta végig Európát. Értelemszerűen ekkor még előzenekarként (amúgy a Bolt Thrower váltotta őket ezen a turnén és immár a Blood Brothers fedőnév alatt futott tovább a szekér), a Gore And Agony All Over Europe-on viszont már „feljöttek a második helyre”. Róluk mindenképpen tudni kell azt, hogy pályafutásukat Cadaverous Smellként kezdték a ’80-as évek közepén, ezt követően Exterminator, majd Minas Morgul lett belőlük, végül 1987-ben állapodtak meg a Morgoth-nál. Tették mindezt azért, mert a zenészek, Harald Busse és Carsten Otterbach (R. I. P.) gitárosok, Marc Grewe basszusgitáros/énekes, illetve Rüdiger Hennecke dobos J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura szerelmesei voltak és a Morgoth nevet (Melkor, a renegát és gonosz Ainu, „a nagy ellenség” beceneve után) választották. Az 1988-as Pits of Utumno demó révén kerültek az akkor induló, Robert Kampf (ex-Despair énekes) által életre hívott Century Media-hoz, így a Resurrection Absurd Ep (1989. 11. 27.) Ep már a kiadó égisze alatt látott napvilágot. Sokat nem ült a babérjain a kvartett, lévén 1990. májusában már meg is érkezett a folytatás, a The Eternal Fall Ep, ezen kívül pedig felkerültek az At Death’s Door válogatásra (Burnt Identity) is, magyarán abszolút tudatos és hatékony promóciós munka folyt a háttérben. Noha egyediséggel, meghökkentő megoldások beemelésével őket sem lehetett megvádolni 1990-ben (eleve adottak voltak a thrash-es hatások és Marc, John Tardy-éra, valamint Chuck Schuldinerére – R. I. P. – hajazó hörgése), azonban mégis törekedtek némi pluszt, extrát adni muzsikájukhoz, ami többek között a White Gallery és a demóról átemelt Pits of Utumno billentyűs betétjeiben öltött testet, mintegy hátborzongató hatást kölcsönözve zenéjükhöz. Zseniális az Eternal Sanctity doomos kezdése, míg a Female Infanticide minden idők egyik legkiemelkedőbb death metal nótája, benne azzal a bizonyos, azonnal a fülbe ragadó, kitörölhetetlen „In a womb you cannot hide so better close your eyes Female infanticide” sorral. Rengeteget tett a Mohrmann stúdióban felvett Ep-hez az is, hogy a keverésére a Morrisoundban került sor, ennek köszönhetően töményen, vaskosan szólal meg a végeredmény, remekül jönnek át Marc testes basszusfutamai is, egyszóval semmi kívánnivalót sem hagyott maga után a korong, egyben bizonyítva a Morgoth tehetségét. Nem sokkal a turnét követően, azért vették be Sebastian Swart basszusgitárost (ex-Mortal Freight, Dark Millenium – ezekben a bandákban gitározott), hogy Marc kizárólag csak az énekre koncentrálhasson, így a szintén klasszikus Curse, illetve Odium, valamint a csúnyán félresiklott Feel Sorry for the Fanaticot már kvintettként jegyezték. Végül a Morgoth 1998-ban oszlott fel, viszont 2010-ben, Marc Grewe-vel a mikrofon mögött újjáalakult, – a 2014-es God Is Evil single (még) vele készült -, azonban a 2015-ös Ungodon már Karsten Jäger (Disbelief) „dalolt”. Ez volt sajnos a csapat hattyúdala, és úgy gondolom, hogy karrierjük végleges lezárásához, Carsten Otterbach 2018. december 2.-án, szívelégtelenségben bekövetkezett halála „adta meg a végső lökést”. Nekem a mai napig hiányoznak. (https://www.youtube.com/watch?v=bbhir1oVXbc)

Mielőtt az Obituary első ízben jött át Európába 1990-ben, hazai pályán egy alapos, masszív turnéval készítette fel a magát az „őshazai” megmérettetésre. Négy, kb. bemelegítő bulit követően – köztük az egyik Tampában, június 24.-én, a The Masquerade-ben, az Atheisttel és a Morbid Angellel közösen – június 20. – augusztus 25. a Rotting Slow In America turné keretén belül gyilkolta végig a koncerttermeket a Sacred Reich és a Forced Entry társaságában. (Közbe iktatva egy In-Store-Appearance-t az Underground Recordsnál Dallasban – 07. 28. – míg előtte egy nappal San Antonióban a Death Angel, illetve a Forbidden, ezeket megelőzően – 07. 21., The Country Club, Reseda – a Silent Scream, a Maniacal Genocide és a Sarcastic, ezeket követően pedig a Cannibal Corpse – 08. 04., The Sky Club, Dél-Buffalo -, valamint az American Eagle – 08. 18., L’Amour, Brooklyn – „segített be” a triónak, a hangulat fokozását illetően). A Brandoni/Gibsontoni kvintett úgy jött át az öreg kontinensre az 1990. 08. 30.-án startoló Gore And Agony All Over Europe turnéval, hogy második lemezük, a Cause of Death szeptember 19.-én került a boltok polcaira, mindez azonban sok problémát nem jelen(he)tett/okoz(hat)ott nekik, lévén a Slowly We Rottal alaposan letették névjegyüket a death és az egyetemes metal színpadán. Viszont volt kettő nagyon fontos személyi változás soraikban, ugyanis Allen West gitárost a Death-et elhagyó, a Spiritual Healinget feljátszó, korábban az Agent Steelben pallérozódó James Murphy csatlakozott hozzájuk, aki új színt, megközelítést vitt muzsikájukba. Mert, valljuk be, ez így történt. Eleve, a Morrisoundban felvett és a Fullersoundban maszterizált anyag játék ideje hat perccel több lett, mint elődjéé, Murphy pedig szimplán legitározta Allent. (Érdekesség: Murphy nem járult hozzá a dalszerzéshez, mivel a riffek, amelyeket a bandának mutatott, végül a Disincarnate Dreams of the Carrion Kind című albumjára kerültek fel). Mindazonáltal, rengeteg többletet, „progresszivitást” tett a dalokhoz, változatosabb lett a Halál Oka, mint a Lassan Elrothadunk, ugyanakkor a töménységből, a brutalitásból, az agresszióból semmit sem engedtek. Megkockáztatom, egyfajta művészi megközelítésbe helyezte az Obituary-t, itt bukkantak fel a későbbi anyagokra jellemző húzós, zsíros groove-ok, a parádés szólókról már nem is beszélve. Új játékos” volt a banda soraiban a Dewayne Daniel Tuckert váltó Frank Robert Watkins (R. I. P. – 2015. 10. 18., rák vitte el) basszusgitáros (ex-Hellwitch) is, aki szintén a kiműveltebb, technikásabb megközelítést (pl. Chopped in Half) képviselte. Értelemszerűen a csapat jottányit sem engedett a Celtic Frost hatásokról, az egész lemezt belengi a svájci alakulat szelleme, a Circle of the Tyrants feldolgozás önmagáért beszél.

Érdekesség, hogy a címadó tételt AllenWest és Trevor Peres jegyezték, míg a rövid, gyors Find the Arise-t az 1986-os, első Xecutioner demóról porolták le. Aztán van itt még Infected, Body Bag, Memories Remain, Turned Inside Out – mind-mind alapvető death metal klasszikusok. Egyébiránt az albumot „vérfertőzöttnek” jellemezték, míg John Tardy vokális teljesítményét az albumon „értelmetlen gurgulázásként” írták le. És az is hozzátartozik a „históriához”, hogy ennek az albumnak a borítóját egy H. P. Lovecraft gyűjteményben, a Lovecraft’s Nightmare A-ban használták. Ezt a Sepultura Beneath the Remains című lemezének borítójához szánták, amely – ugye – 1989-ben jelent meg. A Roadrunner Records azonban elküldte a Beneath the Remains eredeti albumborítóját az Obituary-nak. Monte Conner, a Roadrunner A and R-osa, arra kényszerítette a Sepulturát, hogy egy másik Michael Whelan illusztrációt használjon a Beneath the Remainshez, amely aztán a Nightmare in Red lett. (Magyarán: a borítónak a Sepultura Beneath the Remains című albumját kellett volna „ékesítenie”, de a Roadrunner Records engedélyezte, hogy az Obituary használja először, annak ellenére, hogy a Cause of Death 1990-ben jelent meg, egy évvel a Beneath the Remains után. A Sepultura helyette egy másik Michael Whelan-illusztrációt választott. Amúgy a festmény második részét, a Lovecraft’s Nightmare B-t a Demolition Hammer használta fel 1992-es, Epidemic of Violence albumjához). A Sepulturával történt incidens miatt Igor Cavalera ideges lett Monte Connerre, ami „ahhoz vezetett”, hogy Igornak a borító tetoválása került fel a karjára. Ellenben az album reklámozása, promóciója itt még nem állt le/meg, ugyanis az Obituary az Egyesült Államokban is turnéra indult, hogy támogassa a Cause of Death-et, mégpedig 1990. novemberében – nem fogjátok elhinni – a Sepultura-val, mint headliner és opening actként a Sadusszal, Floridából indulva. Aztán 1991. közepén folytatták turné tevékenységüket Európában. The End Complete (1992), World Demise (1994 – ekkor láttam őket először és utoljára a PeCsában), majd a varázs eltűnt, megszűnt, azóta a tisztes iparosok táborát gyarapítja nálam a Gyászjelentés. Illetve az is a lemez örökségéhez tartozik, hogy az Obituary teljes egészében a 2019-es Decibel Metal & Beer Fest-en, Philadelphiában, Pennsylvaniában, nyomta el teljes egészében a Cause of Death-et. (Tom G. Warrior támogatta a Circle of the Tyrants feldolgozását). Chris Krovatin (Kerrang magazin): „Következő erőfeszítésükön (értsd: Cause of Death) a kemény munka és a türelem meghozta gyümölcsét a valaha írt egyik legzsigeribb, leggyomorszorítóbb, legkicsavartabb album formájában. A Cause of Death egy fantasztikus, merengő utazás a death metal fejlődésének szívébe, amely összefoglalja az 1990-es évek termékeny temetkezési helyét. Csak Floridában.”
Annak idején, az egyik legjobb turné érte el hazánkat, úgy gondolom, hogy minden ott lévő igényét maximálisan kielégítette a buli. Mert, az akkor, abban az évben, írásomban felidézett hanghordozók, egészen biztosan. Jó buli volt (lehetett -, mert sajnos nem vettem/vehettem részt rajta).
Klasszikusok. Vigyázzállásban olvastam végig a kiváló cikket.