Az új extrém szint?
Sokszor bennem van az a gondolat, ahogy egyre inkább én is már az „öreg” metálosok táborába kezdek húzni, ahogy egyre többször ott van bennem az a fajta érzés, hogy vajon találni fogok-e olyan zenét, ami tovább fogja feszegetni az extrémitás határait? Nyilván mindenkinek elég szubjektív az, hogy extrém és nagyon sok hallgatónak más jut róla eszébe: Vannak olyanok akik a zene technikai részét érzik úgy, hogy extrém valaki a vokálokban és a breakdown-okban (ez részben én volnék), valaki abban, hogy minél gyorsabb (ne speedezzetek srácok!), valaki meg abban, hogy mennyire depresszív és atmoszférikus (Tolkien, Poe és Stephen King rajongók kíméljetek). És persze ott vannak a TRVE arcok… Maradjunk annyiban, hogy habár sok új együttest csípek az undegroundnak eme bugyrában, nem elég extrém nekem már. Mindig is olyan együtteseket kerestem, amelyek képesek a 11-es fokozatról 12-esbe átkapcsolni, ezáltal is tovább tolva az én ízlésvilágomat, és egyben azt a zenei határt is, amit sokan egyszerűen nehezen tudnak meglépni. Nem mondom azt, hogy nem volt benne részem, és nem találkoztam ilyen együttesekkel (Meshuggah, Vitriol, Archspire, Animals As Leaders, csak hogy párat említsek), de azért néha nem árt a vérfrissítés. Szerencsémre Borisz barátom javasolt egy olyan együttest, amelyről egyáltalán nem hallottam és hogy őt idézzem: Akarsz hallani valami tényleg kattantat?”
Ez pedig a francia Mirar formáció volt. Amikor bekapcsoltam a zenéjüket és lélekben megpróbált felkészíteni, nem hittem volna, hogy tényleg képes leszek meghallgatni, ahhoz képest meg abszolút megfogott és nemes egyszerűséggel a padlóra küldött! Jó, lehet ezt már baromi sokszor mondtam, de ez most véresen komoly volt és nem tudtam megfogalmazni magamban, hogy mit hallok. De hogy ki, vagy mi ez a Mirar és pontosan mit is játszanak? Hát akkor lássuk!
A Mirar egy francia progresszív\djent együttes vagy inkább duó formáció, melyet Leo Watremez és Marius Elfstedt hozott létre 2023-ban. A banda az alakulása óta egy Single válogatást és 2024-ben egy Ep-t adott ki Mare címen, és kezdtek ismertté válni zenei és extrém zene alkotasaik által. Ha körbe kéne írnom a zenéjüket, eléggé nehezemre esne, és maximum referenciaként is csak halványan közel álló együtteseket tudnék megemlíteni, mint a Vildhjarta vagy Frontierer, illetve a Humanity’s Last Breath.
Szerkezetileg is sokkal inkább ezeket a formációkat tudnám megemlíteni, illetve a Meshuggah-t, mert szabályosan ez a két srác is matematikai zseni, de nem is ez volt az, ami által kaptam a nagy arcon csapást jó értelemben, hanem sokkal inkább a zenei arzenál, amit az első debütlemezükön megismerhettem, ami január 2-án jelent meg Ascension néven. A majdnem 50 perces lemezen a djent és a progresszív elemek mellett hatványozottan előkerülnek klasszikus zenei behatások, dark techno illetve rave elemek, és ezt jól megfűszerezik különböző észveszejtő disszonáns hangokkal és különböző gitár effektekkel, ami az emberek többségének maga a megtestesült káoszt jelenti.
Eléggé tömény zenei paletta, úgyhogy nehezen menne dalról-dalra végigmennem rajtuk, de azért teszek egy próbát! De előre szólok (főleg magamnak), ezt a töménységet nem sokan bírják!
Intrónak jön a Couronne, amelynek a Szokol rádiós hangzású kalsszikus zenei nyitánya jól indítja a dolgot és bemutatja a duó klasszikus zenei motivációját.
Ez folytatódik a Tombe nevű tétellel, ahol a halvány klasszicista kezdés után egyből jönnek a pitchshifter effektekkel teletűzdelt djent riffelések, megteremtve a „Mi a fészkes fene folyik itt” hangulatot! Azok, akik próbálnak benne valamiféle rendszert keresni benne, elég gyötrelmesen fogják megtalálni, mert a két srác zseni szinten operál a riffekkel. Habár a dal közepe felé kapunk egy enyhe pihenőt, ami eléggé dark ambientes, ez nem jelenti azt, hogy már az elején fellélegezhetünk.
Ugyanis érkezik a Mauvais OEil, ami picikét már sokkal inkább a mélyebb tartományokra fókuszál. Ijesztően hat az emberre, ha közben elkezd a Doom Eternal játékkal játszani, mert olyan érzése is támad tőle, mintha egy igazán véres gore\slasher játékba illene ez a progresszív műalkotás. Jobbára ez a dal lett az egyik kedvencem a lemezen ( hihetetlen,de igaz).
A pusztítás viszont korán se ér véget, mert a Charnier már szinkronban támad a poliritmikus és kaotikus pitchshifter témákkal, és a rendszert felrúgva még nagyobb káoszba és gyötrelembe taszítja az embert. Tempót vagy időzítést hiába keres benne az ember, hamar elveszünk. Egyedül a klasszikus zongora ad benne másodpercnyi nyugalmat, de utána ahogy alápakolják a djent riffeket az már külön szaktudásnak minősül!
A következő dal, a Faux-Amis egy külön polifónikus állatfajnak minősítendő, mivel elég groove központú és itt már jobban feltűnnek azok a sztereotipikus djent elemek, ötvözve különböző elektronikus hatásokkal, amivel már elég sokszor találkoztam különböző djent illetve progresszív metalcore együtteseknél. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az őrület alább hagy! Oh nem! Sokkal inkább olyan érzés, mintha Beethoven ágyon LSD-zte volna magát és ezáltal valami igazán kattant szimfóniát komponált volna meg a pórnépnek!
A Présage a másik olyan nóta, ami nagyon a szívemhez nőtt, mert a további klasszikus káosz mellé mintha egyfajta dallamközpontú érzést kapnánk. A különböző riff időzitést is picivel jobban megértem itt és elektronikai megoldásokkal is bővelkedik a dal. Még egy olyan jellegű atmoszférikus hatást érzek benne, ami jelenleg aktuális is nekem, hogy a káoszban meglássam a rendet.
7. dalnak jön az Eppreuv, ami sokkal inkább industrial hatású, vagy nem tudom, de ahhoz tudnám hasonlitani, mert gépies hangulata kb olyan, mintha egy gyárban menekülnék egy sorozatgyilkos elől, miközben a hatalmas gépek még a zord éj kellős közepén is tovább végzik a rájuk bízott feladatot.
Jön utána a Sur Ses Épaules, ahol valami fülkáprázattal vegyül a djent a darkrave és a klaszikus zene elemei, mintha egy kiméra jellegű szörnyszülött létrejöttét élhetjük meg. Szerény véleményem szerint ez a dal az eddgi legrendezettebb, és ebben mutatkozik meg a professzionális zsenialitás és eklektikusság a két zenésznél. Nem egyszerű ezeket a zenei elemeket összehozni egy kalap alá, de ahogy hallom, ebbe a dalba bizony nagyon odarakták!
A dal végén az andalító hatású technós-klasszikus levezetés hoz némi nyugalmat, bár volt egy olyan sejtésem, ez nem ilyen egyszerű, mint gondolnám!
A Failles pedig folytatja az agysejtjeim rombolását és ismét előkerülnek a picivel Indusztriálosabb hatások. Újfent előkerülnek a vészjósló disszonáns picthshifter hangzások is, hogy megint próbáljak valami rendszert találni ebben a komplex útvesztőben. Ha valaki azt mondja nekem, hogy az Anaal Nathrakh kész káosz a korai lemezeiken, akkor én azt az illetőt szabályosan kinevetem!
10. tételnek jön a Defiance, és ott, ahol a Failles abbahagyta, ez a mestermű alkotás ott folytatja. Még jobban belevisz minket a komplex káosz, téboly és őrület süllyesztőjébe, hogy azután elkezdjünk elmélkedni az élet értelmén, és a végén végleg megőrüljünk.
Ismét a techno a rave és a djent az, ami dominál ebben a tételben, és jobban is örülök neki, hogy ezek a dalok full instrumentálisak, mert nehezen tudnám ezeket elképzelni vokálokkal, főleg tiszta énekkel (főleg egy Dream Theater jellegűvel).
A Confiance-ben már mintha kezdenék ráérezni, a dalok rendszerére, bár lehet ez azért van, mert ez a legegyértelműbb és picit meg is lepődtem ezen. Lehet, hogy a végére már a srácok szerettek volna egy közvetlenebb dalt, igaz még megvannak a sivító hangzások és itt-ott a komplex időzítési elemek, ettől függetlenül a dal egyszerűbben hat és nyílegyenesebb is, mint a többi, amit eddig ezen a lemezen hallottam.
Aztán ismét földrengető káosz! a Ma Pierre (francia helyesírás…) szabályosan úgy vetődik rá az emberre, mintha egyszerre akarna szétkaszabolni egy láncfűrésszel és akarna szétverni egy kalapáccsal, ahogy a szögesdrótbokorban vergődök a saját életemért! A klasszikus zongora aláfestés csak komikussá teszi ezt, és meg kell mondanom, elég hatákonyan cincálja szét a hallójárataimat, ezáltal egy új kedvenc dalt köszönhetek a listámon, ha úgy érzem túl nyugisak a napjaim! (hehe)
Utolsónak jön a Saint Matthieu, aminek zongorás ambient hatása végre ad nekem pár pillanatnyi nyugalmat, hogy végiggondoljam, ebben a kevesebb mint egy órában mint tapasztaltam… Persze ez még viccnek is rossz, hiszen egy perc andalítás után a srácok mégegyszer a fülemre adják a szónikus hangzást, hogy még egy picit csavarjanak az idegrendszeremen és végleg próbáljam elveszíteni a maradék józan eszemet.
Hogy őszinte legyek eme tömény orgiát kész csoda, hogy élvezettel hallgattam végig és elcsodálkoztam, hogy létezik olyan zene, ami még tudja feszengetni a zenei határokat!
Nos.. Azt kell hogy mondjam, a Mirar debütlemeze megér egy misét annak, aki szereti a komplex őrületet, mert nálam határozottan bejött a cucc és várom már a következő anyagukat!
