A SpiritWorld a szegény ember Slayer-e. A thrash metal egykori nagyágyúja rajongójának pótkávéja. Stu Folsomék olyan hannemanos/kinges riffekkel pakolják tele dalaikat, hogy a hallgató – vérmérsékletétől függően – elégedetten dől hátra, vagy helyezkedik széles terpeszbe, és kezd headbang-elni. A SW ezzel együtt nem akar második Slayer lenni: az ének nem arayás, és a nótáknak egyfajta sötét vadnyugatias hangulatuk van. Az első két lemez, a 2020-as Pagan Rhythms és a két évvel későbbi Deathwestern kérlelhetetlen szigora, úgy sejtem, sok rajongót szerzett a zenekarnak, nekem is nagy kedvenceimmé vált a banda.
Ehhez képest mit hallunk az új albumon? A súlyos témákat szellősebb, country-s betétekkel tarkítják, sőt, egy nótában még fúvós hangszer is megszólal. Mi történt? A zenekar TELJES életművének ismerői tudják a választ, ugyanis az LP-k előtti anyagain, a Demo 2017-en, a Viper Blood kislemezen és a Black Coffee nevű bandával közös kiadványon a SpiritWorld éppen ilyen „tingli-tangli” western punk muzsikát játszott. Azaz most a két stílust, a régit és az újat keverik. Kísérleteznek, tesztelik, hogy mindez bejön-e a közönségnek, és a reakcióktól függően vagy tovább terjeszkednek (vad)nyugati irányba, vagy visszatérnek az első két nagylemez szigorúbb hangvételéhez. Gondolom én. Azokat, akik a csapat korai anyagait is hallgatták, valószínűleg nem lepte meg ez a lépés, a többiek viszont lehet, hogy ráncolják most a homlokukat. Egyszeri próbálkozásnak elmegy, de nem hiszem, hogy ez lenne a jövőben is követendő vonal.
Ami viszont egyértelműen a lemez legnagyobb „hiányossága”, az a rövidsége. Folsomék meglehetősen szűken mérték számunkra a jót: bő 28 perc után le is cseng az anyag – ami persze van olyan tömény és változatos, hogy ne maradjon bennünk komoly hiányérzet.
A nyitó Abilene Grime orgona hangjával, női sikollyal, majd egy már-már túlvilágian vidám rock and roll-os, country-s témával nyit, a második perc végéhez közeledve pedig az első Slayer-riff is beköszön. Az Abilene… mellett a Bird Song of Death-ben, a Prayer Lipsben és az ANNIHILISM-ben hallunk még könnyedebb témákat. A Bird Song… egyfajta szellős punknóta, csordavokállal, tapsolással. A Prayer… már-már suttogósan intim darab, amelyben szaxofon játssza a szólót. Ráadásul a két dal párban jár, a Stetson kalaposok fémmunkások eléggé eltérnek velük a kívánatos főcsapástól. Utána viszont, a Waiting on the Reaperrel ismét visszadurvulnak Folsomék; váltásaival, riffjeivel ez az anyag egyik legjobb dala. Már csak azért is, mert gyakorlatilag egybeolvad az Oblivionnal, amely ismét csak egy súlyos gitárritmusokban gazdag szerzemény. A lemez talán legütősebb riffje viszont a No Vacancy in Heavenben hangzik el. Nálam ez a dal is dobogós.
Jellemző az albumra, hogy két-két szám szinte hézagmentesen illeszkedik zeneileg, egyik a másik folytatása. Az ANNIHILISM egyes pillanataiban olyan, mint egy mexikói lakodalmas nóta; ha megnézed a csapat aktuális promóciós fotóit – na, hát olyan. Ezzel együtt – az Oblivion mellett – itt dörmögnek a legfenyegetőbben a Nick Brundy basszusgitárjából kiszabaduló hangok. A Prayer…-hez hasonlóan a Cleansing is visszafogottabb, melankolikusabb tétel – szerencsére nem tart sokáig, majd jön egy újabb horzsoló darab, a Stigmata Scars.
Az előző albumokhoz képest Folsom mintha valamivel dallamosabban énekelne, amit én pozitívumként értékelek. Eddig ugye death westernként definiálták a SW muzsikáját; most már inkább csak hangulatában árasztja magából a halál kipárolgását, zeneileg egyre kevésbé.
A nehézfémmunkás cowboyok ez alkalommal sem bonyolítják túl a dalokat: egyetlen nóta játékideje kúszik valamivel négy perc fölé, az átlag két és fél, három perc között van. A bő 28 perces játékidőnek körülbelül a negyede az, amit szoknia, el kell viselnie a súlyosabb témákhoz szokott fülnek. Szerencsére a lemezen bőven vannak zúzósabb pillanatok is, csak valahogy ez a mix zavaró egy kicsit.
Ezzel együtt az én szimpátiámat továbbra is bírja a SpiritWorld, ugyanakkor azt remélem, hogy az elkövetkező albumokon szinte kizárólag a súlyos riffek lesznek a főszereplők.
