Így teljesüljön minden kívánságom! Amióta csak ismerem, nagyon bejön a Las Vegas-i illetőségű deathwestern ötös fogat zenéje, mondhatni, a SpiritWorld az egyik kedvenc „új” bandámmá vált. A közelmúltban hallgattam meg idei albumukat, a Helldoradót, megírtam hozzá az ajánlót, és rá két hétre élőben is láthattam a csapatot. Utóbbi abszolút meglepetés, ajándék volt számomra: amikor ugyanis a cikket írtam, még nem tudtam, hogy Stu Folsomék Phoenixben is fel fognak lépni.
Amikor az egyes városok, rendezvényhelyszínek koncertkínálatát böngészem, hajlamos vagyok csak a főbandát nézni, ám így előfordulhat, hogy átsiklik a tekintetem az előzenekarok listáján, amelyek között pedig akár valamelyik kedvencem is megbújhat. A minap is ez történt velem. Obituary koncert? Nem érdekel. Nem az én zeném, ráadásul többször is láttam már őket. De hoppá, mi ez itt? A SpiritWorld lesz az egyik előzenekaruk? Akkor már csak miattuk is kiperkálom a nem túl húzós belépődíjat, és kivillamosozom Mesába.
A több mint egyhónapos, 28 állomásos turné az Obituary idén 35 éves Cause of Death albumát hivatott ünnepelni, amihez a floridai halálbrigád olyan partnereket talált maga mellé (elé), mint a brit, crossover thrasht játszó Pest Control, az amerikai death/thrash brigád SpiritWorld, a grindcore/powerviolence/hardcore-t toló Nails és a hardcore/crossover thrash-ben utazó Terror.
Ám mivel nem ismerem vagy műfajilag nem áll közel hozzám a többi banda által játszott muzsika, nem kínoztam magam velük: a kínálatból csupán a SpiritWorld-öt és az előttük színpadra lépő Pest Control műsorát néztem meg, utána egyből elindultam hazafelé. Így aztán számomra egyfajta metal matiné lett a dologból: este 6-ra érkeztem, és fél 8-kor már el is hagytam a Nile Theatert. Vicces, végül szinte több időt töltöttem az oda- és hazautazással, mint magán a helyszínen.
Úgy emlékszem, hallottam a Pest Control 2023-as bemutatkozó albumát, a Don’t Test the Pestet, ám semmire nem emlékszem belőle, és a zenekar sajnos élőben sem állított maga mellé. Talán a hangosítás elégtelenségének, talán magának a muzsikának köszönhetően leginkább a csendháborítás kategóriába tudom sorolni a produkciót: a hangszeresek kissé visszafogottan, magukba fordulva tolták az ének alá az egész jó riffeket, Leah Massey-Hay ordítós, egy hangú éneke viszont egyáltalán nem tetszett – igaz, ő legalább megállás nélkül mászkált fel-alá a színpadon, és az átkötő szövegek mellé időnként egy-egy mosolyt is megengedett magának. A folyamatosan növekvő létszámú közönség azonban már az ő produkciójukat is hangos ovációval fogadta.
Szűk fél órát játszottak, és előadásukat követően a színpadi átszerelés is hamar megtörtént, ami után körülbelül 15-20 percet kellett várnunk a következő fellépőre. Ez számomra általánosnak tűnik itt, Amerikában: bár a közönség felé nincs meghirdetve, a szervezők mintha valami láthatatlan menetrendet követnének, biztonsági pufferidőt hagyva az esetleges előre nem látható problémák áthidalására.
A SpiritWorld imidzse egy mexikói mariachi zenekar képét idézheti fel bennünk: krémszínű, virágmintával, koponyával hímzett egyen-öltönyök, a gitárosokon és a basszusgitároson kalap, a frontember ugyanez feketében és kalap nélkül. Stu Folsom fizimiskájával, színpadi mozgásával a gipsy punk Gogol Bordello élén sem keltene megütközést. Minderre a képre a tingli-tangli bevonuló zenével is rájátszottak – és itt véget is ért mindenféle párhuzam a latino és vadnyugati folklórral. Ahogy megdörrent az első riff, az már az igazi SpiritWorld volt! A slayeres hatásokat élőben sokkal kevésbé hallottam ki a zenéből, inkább a súlyos groove-ok domináltak, amelyek rövid időn belül szinte minden nézőt a hatalmukba kerítettek. Vad bólogatás vette kezdetét, és a circle pit sem maradt üresen. Persze nem tudom, hogy szólt hátul-középen a produkció, én szokás szerint az első sorokban foglaltam helyet, ami a zene testközeli megélésére adott lehetőséget, és így a basszusgitáros Nick Brundy is közvetlenül a kezembe adhatta az egyik pengetőjét. 🙂
Jobban örültem volna, ha hosszabb programot látok-hallok a bandától: mindössze fél óra jutott nekik, de így is játszottak nyolc dalt. Amelyek egy kicsit egybe is folytak, mivel a muzsikusok – a rájuk kimért időt minél jobban kihasználandó – szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül tolták végig a szettet. Valamiért azt gondoltam, hogy három ütős albummal a hátuk mögött magasabban jegyzik őket a műfajban, de nem: ez a diszkográfia egyelőre ehhez a pozícióhoz elegendő. 2022-ben és 2023-ban Európába is eljutottak már; remélem, hamarosan Magyarországon is üdvözölhetjük őket, ahová egy legalább egyórás programmal érkeznek majd. 😉
Az elhangzott dalok:
Relic of Damnation
Waiting on the Reaper
Lujuria Satanica
Oblivion
Unholy Passages
Committee of Buzzards
No Vacancy in Heaven
Ulcer
