Hasonló muzsikát játszanak, mindkettő amerikai csapat, most jelent meg az új lemezük, mi sem természetesebb hát, hogy együtt indulnak európai turnéra. A Sanhedrin idei albumáról néhány napja írtam, és egy ideje a Savage Master munkásságát is nyomon követem, így logikusnak tűnik, hogy Stacey Savage-ék új anyagáról is ejtsek néhány szót.
A Louisville-ből származó zenekarnak a mostani már az ötödik nagylemeze. Az ezt megelőző korong (Those Who Hunt at Night, 2022) kapcsán bővebben is írtam arról, hogy kik ők, és milyen zenét játszanak (itt olvasható), úgyhogy most – ahogy azt a Sanhedrin esetében is tettem – csupán az aktualitásokra szorítkoznék. Az alapítók, Stacey Savage énekes és Adam Neal gitáros/basszusgitáros, valamint az ugyancsak régi harcostárs, az utolsó három lemezen és egy EP-n doboló John W. Littlejohn mellett nem volt teljesen világos, hogy kik alkotják jelenleg a hathúros szekciót. A metalarchives.com szerint már nem a Those Who Hunt…-on is pengető Larry Myers és Julien Fried a banda bárdistái, helyettük Nicholas Burks (War Cloud) és River Jordan (Volcandra) játszották fel – egyelőre sessionmuzsikusként – a lemez gitártémáit, egyes lemezkritikákban viszont a Dark & Dangerous készítőiként is a régi felállást nevezik meg. Így aztán megint írtam Stacey-éknek, akik kábé tíz percen belül válaszoltak, megerősítve, hogy valóban csatársort cseréltek, és Burks, valamint Jordan a csapat új gitárosai.
Idei anyaguk játékideje is belül marad a vinyl-formátum esetében sokáig maximumnak tekintett 40 percen. Neal-ék alapvetően rövidebb, három-négy perc körüli szerzeményekben gondolkodnak, egyedül a záró Cold Hearted Death-tel lépik túl a hat percet, a lemez instrumentális felvezetése, a Three Red Candles pedig alig csordul túl az egy percen.
Hangzás tekintetében ezúttal is sikerült szintet lépniük: nagyon jól, telten, tisztán szól az anyag. S bár témáikat továbbra is a Sötétség, a Pokol, a Halál birodalmából kölcsönzik, a dalok lendületesek, élettel telik. Egyik kedvencemben, a The Edge of Evilben és az I Never Wanna Fall in Love-ban is Stacey refrénjét remek férfikórus kíséri. A Devil’s Child-ban és még néhány helyen a frontember hangszíne, előadásmódja a néhai Inger Lorrét (Nymphs) juttatja eszembe. A Never Ending Fire pörgős, vastagon megszólaló rock and roll, a monumentális Cold Hearted Death pedig egy érzelmileg megrendítő és felemelő alkotás, az anyag egyértelmű csúcspontja.
Az új lemez mellett kíváncsiságból az előző albumot is meghallgattam, igyekezvén tetten érni a kettő közötti stílus- és hangzásbeli különbséget. Míg a Those Who Hunt at Night egy koszosabb, egyértelműen retró, a ’80-as évek által ihletett és többé-kevésbé úgy is megszólaló lemez volt, a Dark & Dangerous úgy maradt meg a tradicionális heavy metal vonalon, hogy közben nagyon is mai anyag. Az ének és a hangszerek is tisztábban, erőteljesebben vannak jelen, mint a három évvel ezelőtt napvilágot látott korongon. Máskor nemigen figyelek fel erre, de a dob itt élvezetesen, sokszínűen szól: vastagon alapoz, mellette pedig végig, jól hallhatóan szólnak a cinek.
A Those Who Hunt… sem volt rossz album, idei alkotásukkal azonban Neal-éknek sikerült azt felülmúlniuk. Sőt, míg az előző körben a két banda közül a Sanhedrinre adtam a voksomat, most a Savage Master 2025-ös lemeze tetszik jobban. Szerencsések, akik május-június folyamán élőben, együtt is láthatják ezt a két csapatot. Én sajnos lemaradok róluk.
A pontszám pedig… lehet, hogy meggondolatlanság a részemről, de a Dark & Dangerous az egyik legjobb lemez, amit eddig ebben az esztendőben hallottam, úgyhogy a tiszteletem feléjük MAXIMÁLIS.
