A death metal a ’80-as évek végén/’90-es évek elején történt felfuttatásából Nagy Britannia is alaposan kivette a részét, sőt, odáig megyek, hogy a műfaj európai vezérhajója egyenesen a szigetországi állam volt. Bolt Thrower, Benediction, Desecrator, Napalm Death, netán Devoid, Malediction – és még hosszasan sorolhatnám.
Ezekben az időkben, egészen pontosan 1987-ben, Telfordban (Shropshire) egy háromtagú formáció kezdte el a halál fém művelését Cancer néven, soraikban John Walker énekes/gitárossal, Ian Buchanan basszusgitárossal, illetve Carl Stokes dobossal. Az akkor még alig 20 esztendős fiatalok kettő demót (No Fuckin Cover – 1988, Still No Fuckin Cover – 1989) követően jelentették meg bemutatkozó lemezüket 1990-ben To the Gory End címmel. A felvételekre hazai pályán, a Loco stúdióban került sor (maszterizálás – The Exchange, London), viszont a keverés már a Morrisoundban, Scott Burns és a csapat felügyelete mellett zajlott. Ahogy(an) pl. a thrash metalban, úgy a death metalban is felbukkant az a tendencia, hogy a zenét – akkoriban -, annak technikás, kiművelt oldaláról közelítették meg a csapatok és eme kitétel különösen a floridai bandákra volt érvényes. Pl. Altars of Madness, Spiritual Healing, Piece of Time (mindenek fejedelme) – ismerős?
Na, már most, ennek a „trendnek fittyet hányva” a telfordi „suhancok” a műfajhoz a lehető „legprimitívebben”, legegyszerűbben, legkonzervatívabban közelítettek, amelynek egy hatalmas klasszikus lett a végeredménye, a To the Gory End. Az 1978-ban vetített Dawn of the Dead filmre hajazó (az által inspirált) borítóba csomagolt (egyik kedvenc cover artworköm), kilenc tételes, 35 perces anyag számomra egy örök favorit. Ezek a „srácok” nem bonyolítottak túl semmit sem, a kevesebb néha több (egyszerű, de nagyszerű) alapján írták meg szerzeményeiket. Blood Bath, C.F.C. (Cancer Fuckin’ Cancer), Into the Acid, Imminent Catastrophy, a baljós intróval felvezetett címadó tétel, Die Die – mind-mind önmagukért beszélnek. Nem voltak (nincsenek) komoly megfejtések a dalokban, pőre egyszerűséggel szólalnak meg a riffek, a ritmusok – itt-ott váltásokkal kombinálva – fülbemászó dallamokkal és John Walker gonosz, de abszolút érthető hörgésével megtámogatva. Akár dallamos death metalként is jellemezhetem a hallottakat – Ian Buchanan basszusát nem tüntették el a süllyesztőben -, igaz, teljesen távol állt a pár évvel később szárba szökkent göteborgi, melodikus death metaltól. Mi több, a Sentenced to the Gallowsban akusztikus pengetések is feltűnnek. Plusz, ahhoz képest, hogy csak egy gitárt vonultattak fel, John Walker riffjei, szólói nagyon töményen szólaltak meg, magyarán bőven kapott kakaót a végeredmény kikeverésénél a hathúros hangszer. Hova tovább, itt már lefektették zenei alapjaikat. Száz szónak is egy a vége: ez egy tehetséges csapat kiváló bemutatkozása volt, amely az 1991-es Death Shall Rise-zal még rá is dobott egyet a lapáttal, az 1993-as The Sins of Mankinddal pedig talán fokozta is még azt. Mármint tudásának, „zenei vénáinak ki-/beteljesedését”. Aztán jött még egy album (Black Faith – 1995 – ezt nem kommentálnám), majd ezt követően, a keserű feloszlás.
2003-ban döntött Walker úgy, hogy feltámasztja a csapatot, de lelkesedése nem tartott sokáig, lévén a Corporation$ Ep-t (2004), illetve a Spirit in Flames-t (2005) követően, „újra bezárta a boltot”, hogy aztán kilenc esztendővel később, 2013-ban, megújult erővel leheljen életet a Cancer névbe. Mi több, az addig őt hűségesen szolgáló Carl Stokes dobos mellé, újfent „hadba lépett” Ian Buchanan basszer, azaz újra testet öltött a Cancer – számomra – klasszikus felállása. (Most, itt, ezen a ponton, James Murphy-t, és a többieket, magyarán a csapatban valaha/egykoron megfordult zenészeket – pl. Barry Savage-et – „hagyjuk parlagon heverni”.) „Összeborulásuk, újra egymásra találásuk” egy nagyon jó album formájában nyilvánult meg (https://rattle.hu/index.php/2018/11/cancer-shadow-gripped-2018/), felléptek pár fesztiválon, aztán újra – hulla – csend. (Lévén Sokes és Buchanan kiléptek a zenekarból). Így nagyon meglepett az információ kb. 1 – másfél hónapja, hogy a Peaceville Records égisze alatt, új Cancer korong lát napvilágot. (Megjegyzem, ha, anno az Earache a kiadójuk, még többre futotta volna nekik).
Természetesen, mint a banda nagy, régi rajongója, örömmel üdvözöltem ezt a „dolgot”, más kérdés, az járt a fejemben, hogy milyen produktummal rukkolnak elő, „milyen anyagot szállítanak le”, és az milyen minőséget képvisel (majd). Újfent kijelenthetem, hogy jót, talán a Shadow Gripped-del azonosat (hasonlót) – nem tagadom, alaposan és sokszor futottam neki -, a lényeg, hogy jóra futotta ki magát nálam az anyag, a végeredmény. Eme új alkotáson Walker mellett spanyol zenészeket tudhatunk a csapat soraiban, – lévén a főnök immár kb./több mint kettő évtizede Hispániában él -, ők pedig, Daniel Maganto basszusgitáros, Gabriel Valcázar dobos, illetve Robert Navajas gitáros, – akik, mintegy – és ez nem tévedés – 25 évvel fiatalabbak Johnnál, ergo a mai generációt képviselő muzsikusok, magyarán, perverz gondolatok sem voltak még, amikor a To The Gory End napvilágot látott. (Gondolom nem volt kérdés számukra, amikor a pozíciókat elvállalták, netán Walker megkörnyékezte őket, hogy itt, ebben az esetben, ezen a lemezen, a góré iránymutatásai, ötletei lesznek az irányadók). Értelemszerűen fejlődésről, stílusváltásról szó sincs, ellenben a The Empty Hall stúdióban, Madridban felvett, a Woodshed stúdióban, Landshutban (Németország) kevert és maszterizált, modern hangzásról, annál inkább. (Haladni kell a korral). A Cancer sohasem volt (sohasem lesz) az a (fajta) banda, amely a death metalt megújítja (meg akarja újítani), sohasem „csap át progresszív felségvizekre”, nem lép ki komfortzónájából, szimplán a rájuk jellemző „minimalizmust”, fogósságot hozzák.
Természetesen nem kell (nem szabad/felesleges) az Inverted Worldöt a régi klasszikusokkal összevetni, azokhoz hasonlítani, már csak azért sem, mert kettő, egymástól teljesen elütő korról/korszakról beszélünk/van szó, ugyanakkor mai standardokkal mérve nagyon is megállja a helyét, többet ad, mint bármelyik, manapság kiadásra kerülő, übertechnikás, komplex death metal produktum. Ahogyan fentebb említettem, az értelmi agytröszt – a zeneszerzést illetően – továbbra is John – szerintem a korai időkben is ő volt – ennek megfelelően/ennek mentén az új dalok, az ősidőkre (a hősidőkre) hajaznak. Példák: a nyitó Enter the Gatesben felfedeztem egyfajta „Blame and lies, contradictions arise” feelinget, az Until they Died-ban a C. F. C. motívumai köszönnek vissza, (ahogyan a Covert Operationsben is az első album zenei megközelítése sejlik fel), a címadó tétel refrénje – bármilyen furcsa, de, ritmikailag totálisan kijön rá – a Moby Dick Beteg A Földjét juttatta eszembe – pláne, hogy egy (ki)fordított világot idéznek meg benne -, a Test Site-ban, és az akusztikus kezdéssel felvértezett Jesus for Eugenicsben akkora Celtic Frost hatásokról tesznek tanúbizonyságot, mint, ide Lacháza, az Amputate „szimplán csak egy jól megjegyezhető felvétel”, míg a Corrosive-ben a basszusgitár dominál, annak kihangsúlyozásának adnak teret. És, akkor még a jóízű/jófajta doomos ütemekről/váltásokról, nem is tettem említést, mert azokból is van bőven, mint anno. (Corrosive = eme címmel ellátott dal több/sok zenekar repertoárjában volt/szerepelt, ezen egyike, az Obituary 1992-es, The End Complete mesterművén szerepelt/helyet kapott tétel, amelyet a C. O. C.-nek ajánlottak, és amelyben Jeff Becerrá-t (Possessed) akarták szerepeltetni, de végül az ötletet elvetették, mert a drogok hatása alatt álló muzsikus azt mondta nekik, hogy az „angyalok átkeverték a szállodámban a dalt.” Erre az interjúrészletre emlékszem jómagam is, az Obituary legénysége pedig nagyon csalódott lett emiatt, ilyetén a kooperáció meghiúsult).
Mindent egybevetve: nem okozott csalódást John Walker és „népi zenekara”, kíváncsi vagyok, hogy majd milyen programmal (setlisttel) rukkolnak elő a Rockmaratonon, mert az (ottani) egybegyűltek többsége (sajnos én nem leszek ott), úgyis az első kettő korong dalaira gerjed majd. Mai viszonylatokban ez egy tisztességes iparos munka, megbízható teljesítmény, ugyanakkor az is teljesen egyértelmű, hogy egy To the Gory Endet, Death Shall Rise-ot, soha, senki ne reméljen tőlük. Már, csak azért sem, mert azok egyszeriek és megismételhetetlenek, illetve azok lekopírozására, semmi szükség(ünk) sincs.
