Ahogy gyűjtöttem a háttérinfókat az új Sanhedrin és Savage Master albumok ajánlójának megírásához, a net több olyan „csajos” formáció nevét is feldobta, amelyek muzsikája közel áll az említett bandák zenei világához. Mivel nem ismertem őket, szép sorban mindegyiktől meghallgattam legalább egy anyagot, aminek köszönhetően több új kedvencem is lett – közülük mutatok be most kettőt.
E két zenekar, a WYTCH és a BLOOD STAR pályaíve nagyon hasonlít egymáshoz. Ha lenne még ilyen rovatunk, simán kerülhettek volna a Süllyesztőbe is, hiszen ígéretes bemutatkozó albumuknak máig nincs folytatása, és talán már nem is lesz.
Svédországban 2017-ben alakult meg egy Aska nevű csapat, amely ezen a néven egyetlen EP-t jelentetett meg (Aska, 2017). 2020-ban WYTCH-re keresztelték át magukat, és készítették el a következő esztendőben a nyolc dalt tartalmazó Exodiumot. A felállás ez idő alatt végig változatlan maradt, az alkotók Johanna Lundberg énekes, Simon Lundström basszusgitáros, Niklas Viklund és Mattias Marklund gitárosok, valamint Fredrik Nilsson dobos voltak. A fenti „láncreakció” azonban egy másik bandában, a Vintersorgban indulhatott el: itt vokálozott 2017-ben a koncerteken Lundberg, és ekkortájt már Lundström is a zenekar tagja volt (és a mai napig is ott muzsikál). Talán nem véletlen, hogy még ebben az évben – az ő közreműködésükkel – az Aska is életre kelt…
A Wytch heavy/doom muzsikáját nagyon könnyen belőhetjük a zenei palettán, az ugyanis mind énekhang, mind a hangszeres produkció tekintetében félúton van a Lucifer és a Blood Ceremony világa között – fuvola és billentyűs hangszerek nélkül. A sound izgalmasan nyers, analóg, a hangszeres szólamok nem olvadnak össze egyetlen masszává, a basszus mély hangjai és a dob cinjei is szépen szólnak. Van, ahol azt írják róluk, lendületesebb nótáikkal (például Evil Heart) a punk rock határát súrolják. A Warrior nyitó riffjét hallva nem véletlenül juthat eszünkbe a Led Zeppelin, vagy a Rebel szellős, lebegős középrésze alatt a The Doors munkássága; a vastag, mély gitárhangzás okán pedig a stoner muzsikákkal vont párhuzam sem indokolatlan.
Az Exordium azonban távolról sem egy zenei katyvasz – nagyon is egységes, karakteres alkotás. Egyetlen hiányosságaként az igazán emlékezetes dalok hiányát tudom felróni; jó hallgatni az anyagot, de utólag nem igazán tudok refréneket, fogós témákat visszaidézni. Ez alól egyetlen kivétel van: kedvenc nótám, a Break You Down, amelynek zseniálisan fájdalmas-szép refrénje önmagában plusz fél ponttal járul hozzá a cikkvégi osztályzathoz.
A Wytch története itt, úgy tűnik, sajnos véget ért. Sem újabb hangzóanyagot, sem koncert setlistet nem találtam tőlük a neten, és Johanna Lundberg is eltűnt a színtérről. Kár értük, mert az Exordium egy igazán klassz bemutatkozó album volt.
És akkor jöjjön a másik, valamivel frissebb, de kísértetiesen hasonló sztori! A gitáros Jamison Palmer kezdetek óta az amerikai heavy/power csapat, a Visigoth alapembere. A zenekar 2015-ös lemezén, a The Revenant King-en számos vendégénekes vokálozott, köztük egy Madeline „Madi” Smith nevű hölgy is, akiben Palmer valamiért látott fantáziát, el tudta képzelni egy mellékprojekt énekesnőjeként. Így jött létre Salt Lake Cityben, 2017-ben kettejükkel, továbbá Noah Hadnutt basszusgitárossal (aki szintén megfordult a Visigothban mint turnémuzsikus), valamint Alastair „Al Lester” Miller dobossal a BLOOD STAR. A tavalyelőtti First Sighting mindezidáig az egyetlen nagylemezük, amely ugyanúgy belül marad a 40 percen, és ugyanúgy nyolc dalt tartalmaz, mint a Wytch Exordiuma. Ami különbség, hogy az utahi kvartett muzsikája valamivel gyorsabb, és közelebb áll a klasszikus heavy metalhoz. Madeline hangja egy fokkal karcosabb Johannáénál, leginkább a Crystal Viper-es Marta Gabriel orgánumához tudnám hasonlítani.
A lendületes nyitányt (All for Nothing) követően az első ötpontos refrént a Fearless Priestessben halljuk, az ismét csak tempós No One Wins-ben pedig a basszusgitár is jólesően megmordul. A The Observers kifejezetten jól jön változatosságként: a férfiéneknek (Palmer) köszönhetően akár egy dallamos, Infernal-korszakos Edge of Sanity-nóta is lehetne.
A Dawn Phenomenon hangulatos, kétperces instrumentalizmusát követően a Cold Moon trappol elő a homályból, amelyben ismét felbúgnak a mély húrok. Az album leghosszabb szerzeménye, a csaknem hat- és félperces Going Home sem komótos eposz, vagy elérzékenyülő líra, gyors középtempóban zakatol a végkifejlet felé, és váltott gitárszóló színesíti. A finálét pedig egy kétlábdobos száguldás, a Wait to Die jelenti, amely ráadásul az anyag másik legjobb refrénjével ajándékozza meg a hallgatót.
Tavaly egy Rush-feldolgozással adtak hírt magukról, amelyben már Tyler Barrani ült a dobok mögött. S bár elvileg egy máig aktív zenekarról van szó, azt gondolom, Palmernél mindig is a Vizigoth élvez majd elsőbbséget, úgyhogy nem valószínű, hogy sűrűn jelentkeznének új anyagokkal. Pedig szívesen hallgatnám még őket.