„Normális esetben” demó, 7” Ep megjelentetésének kerek évfordulós kiadása kapcsán nem, vagy csak ritkán emlékezünk meg, ez esetben viszont muszáj kivételt tennünk, lévén egy fiatal, csikócsapat debütálása volt ez az anyag, amely – ezt követően – négy évvel később, immáron más néven egy brutális, korszakalkotó lemezzel avanzsálódott a death metal egyik vezérhajójává, követendő példájává. A megfejtés: Obituary – Slowly We Rot.
Mikor, hogyan, milyen körülmények között indult el pályafutásuk? Brandonban (Florida), 1984-ben, az idő tájt 14-16 éves fiatalok, egészen pontoson John Tardy énekes, öccse Donald Tardy dobos, Mark „Vito” Vittoe (R. I. P. – 2018 – rákban hunyt el) és Jerry Tidwell gitárosok, illetve Jerome Grable basszusgitáros Executioner néven zenekart alapítottak. Sokáig nem muzsikált együtt ez a „brancs” lévén még a megalakulás esztendejében Markot, Trevor Leon Peres váltotta. Akkori hatásaikat, zenei ízlésüket illetően, Donald Tardy így nyilatkozott: „Természetesen, mint a legtöbb gyerek, úgy gondolom, a Metallica is 1985-ben, talán… valami ehhez hasonló, de amikor meghallottam Hellhammert, azonnal tudtam, pontosan ez a súlyos heavy metal. Tudtam, hogy ez megváltoztatja a színteret, megváltoztatja a legtöbb metalos véleményét, akit ismersz.” Az Ep címéből egyből kiviláglik, hogy honnan/miből merítettek anno inspirációt, ugyanis az akkori idők Bay Area szelleme öltött testet a dalokban, a Donald Tardy említette hatások egyértelműen mutathatók ki a dalokból (Metal Up Your Ass, Syco-pathic Mind). Ez itt még javából power/thrash kategória (volt), amikor, a fiatalok elkezdték űzni a mesterséget, és amely, legelső kézzel fogható kiadványukká vált. Ehhez azonban a Tardy szülőknek is volt egy-két szavuk. Mindenekelőtt pár gondolat a megalakulásról. Donald: „Egyszerűen azért ismertem meg Trevort, mert ugyanazon a környéken laktunk és nőttem fel vele. Ez csak véletlen volt. 1980-ban költöztem a floridai Brandonba, és Trevor nagyjából 1978-ban költözött oda, tehát gyerekek voltunk, 11, 12 évesek voltunk, azt hiszem, amikor megismertem Trevort. Így ismertem meg őt. A többiek csak floridai barátok voltak, akikkel akkor kezdtünk el gyakorolni. Pár felálláson mentünk keresztül. Az első basszusgitárost Jerome Grable-nek hívták, egy ideig ő volt a basszusgitárosunk, és Daniel Tucker is. Gitárosként egy Jerry Tidwell és egy Mark Vito nevű srác fordult meg sorainkban, mielőtt végül Allen és Trevor lett volna a gitárosunk. 1985-ben Jerome, 1986-ban pedig Daniel csatlakozott hozzánk, mert Daniel vette fel velünk a Slowly We Rot-ot. Fiatal rajongói voltunk azoknak a floridai bandáknak, a Savatage-nek, a Nasty Savage-nek, minden bizonnyal nagyon fiatalon kaptunk jó fellépési és bemutatkozási lehetőségeket számunkra. Szóval abszolút nagy hatással voltak ránk. Barátok voltunk az Atheisttel és minden Tampából érkező bandával, de olyan fiatal voltam, hogy nem úgy volt, hogy bárokban lóghattam volna ezekkel a bandákkal. Én csak egy fiatal dobos voltam, aki játszani tanult, ezért minden fellépést megnéztem, amit tudtam, szóval abszolút kapcsolatban voltunk velük.” Ezek után merül fel a kérdés, hogyan jönnek képbe a Tardy szülők? Donald erre is megadta a választ. „A szüleink segítettek nekünk, ez egy dolog, olyan fiatalok, még középiskolások voltunk, ezért a szüleink pénzt adtak nekünk, stúdióba mentünk és felvettük a dalokat, és ők fizettek mindent”. Mindez hol történt? – kérdez(het)i az egyszerű, földi halandó? Nem máshol, mint a Morrisoundban, ekkor még Rick Miller felügyelete mellett, amely nagyjából akkor nyitotta ki/meg kapuit a metal bandáknak/előtt, illetve az első Nasty Savage album is ott került rögzítésre. Donald: „Ez egy 8 sávos stúdió volt, ami szó szerint csak nyolc csatornát jelent(ett). Manapság 17 csatornánk van csak az én dobomon, amikor felvételeket készítünk, és a legtöbb stúdiónak 72 sávos táblája/pultja van. Ez egy igazi nyolc számos stúdió volt, így csak három mikrofon volt a dobomon, egy mikrofon az erősítőn stb. és Johnnak. És nem volt olyan, hogy kilyukasztják. Ha elrontja, kezdje/kezdjük elölről Akkoriban nem kellett helyrehozni a dolgokat. Ezek jó emlékek.” Ami még az Ep-t illeti, ekkoriban/akkoriban több nóta is volt a tarsolyukban, mi több, hat számot is megírtak, ezekből került fel kettő a 7” Ep-re. Donald: „Szerintem inkább hat dal volt, egy hat dalból álló demó volt, amiből a nóták származtak. Elvittük ezt a két dalt, hogy felkerüljön egy anyagra, hogy bakelitre nyomjuk. Szóval igen, hat dalt vettünk fel. Igen, emlékszem mindegyik címére. Az egyik a Go To Hell, a másik a Syco-Pathic Minds, a másik a Death Slaughter volt, és mindegyik ugyanúgy szólt. Tudod, hogy mindegyikünk az a fiatal Metallica típus(ú) próbált lenni, megtanulni a fémünket zenébe önteni. Tudod, mindegyiknek közel azonos hangzása volt ahhoz, mint amit a Metal Up Your Ass-on hallasz.” Ráadásul a fiatalok asszisztáltak (co-produced by Executioner) a felvételekhez. A 7” Ep eladási statisztikáit tekintve viszont a kisebbik Tardy nem tudja, mennyi fogyott belőlük. „Nem tudom, hányat nyomtunk belőle, de szó szerint csak pár tucat, talán száz, százötven volt, és csak a gimnáziumban adtuk el őket, majd talán később, ha maradt maradék, barátoknak Floridában. Még csak gyerekek voltunk a gimnáziumban, sohasem voltak postairendelések, postafiókunk vagy ilyesmi. A barátok megvették.”
Az után/ezután, alig telt el egy év, és mind a tagság (két ponton), mind a zenei stílus, jelentős Pál forduláson esett át. Egyrészt Jerry Tidwell helyére JP Chartier (ex-Massacre) került, valamint az átmenetileg távozott Trevor Perest Allen West (szintén ex-Massacre) váltotta, másrészt pedig a csapat elkészítette második demóját, amely már javában a death metal felé történt elmozdulást tükrözi úgy, hogy a Scream Bloody Gore, az Altars of Madness stb. még sehol sem voltak, magyarán a halál fém ekkor még nem kapott „zöld utat”, az emberek azt sem tudták, „eszik, avagy isszák”. (Hozzáteszem, a stílus úttörői, – úgy is, mint Mantas/Death, Morbid Angel, Master/Death Strike stb. – már javában demóztak, a földalatti (underground) színtéren „ontották magukból” felvételeiket, amelyek az akkori korszellemnek még túl extrémek voltak, ergo, nem jutottak/juthattak lemezszerződéshez). Mind a Find the Arise (ez a tétel a Cause Of Death-re került fel), mind a Live Like the Dead, a death metal műfaj előhírnökei voltak, eme daloknak viszont már semmi közük sincs/nem volt a ’85-ös 7” Ep-hez, ezeket a számokat is a Morrisoundban vették fel, magyarán, nagyjából itt került öregbítésre a később (death metal körökben) népszerűvé vált stúdió hírneve. A szigorodásra, súlyosodásra nem volt előre kifőzött recept, egyszerűen csak magától jött. Donald: Nem utasítottunk el semmit, hirtelen kezdtünk el súlyosabbá válni, és ez a zene… ez volt az első alkalom, amikor elkezdtünk próbálkozni… egy nehezebb típusú stílussal, és ez volt az első két dal, amit valaha írtunk. Ugyanez volt Johnnal. John egyik napról a másikra megváltozott, nem próbált énekelni… hirtelen rájött, hogy tud súlyosabban is énekelni, és megtette, és ez azonnali változás volt.” Sőt, a kis Tardy azt is elárulta, hogy bátyja nem használt effekteket. „Nem! Mint mindig, továbbra sem használ semmilyen effektet, kivéve azt, amit hallasz, például késleltetést. De semmi effekt.
Egyik napról a másikra változott meg. Az éneklésről odáig jutott, hogy rájött, tud hörögni. Hangosan tudja csinálni.” Érdekes módon, a felvételt viszont nem terjesztették. Donald: „Nem adtuk ki, mert még olyan fiatalok voltunk, és nem volt olyan lemezkiadónk, amely tudta volna, hogy kik vagyunk. Így, amikor ezen a felvételen dolgoztunk, klassz dalokkal rukkoltunk elő, és fel akartuk venni, szóval ezért nem adtuk ki.” Megjegyzem, újfent (ezúttal is) Rick Millerrel dolgoztak. Mi több: 1986. 05. 26.-án Tampában, a Rock City-ben, egy roppant illusztris társaságban (Massacre, Morbid Angel, Hellwitch) léptek fel a Metal Mania fesztiválon. Donald: „Emlékszem, egy szabadtéri fesztivál volt, ami az egyik percben rendkívül napsütéses és gyönyörű volt, aztán az első nap vége felé olyan szeles volt, hogy a sátor a színpadon teljesen lerobbant, és én… már nem emlékszem, hogy a műsorunk olyan régen volt, 20 éve. Nagyon klassz volt, főleg ’86-ban vagy ’87-ben, vagy amikor is volt, nagyon klassz dolog volt látni, hogy megtörtént, mert most az a hely egy üdülőhely, ez egy szálloda, soha többé nem engedtek volna ilyen műsort csinálni ott.”
A nagy dolgok egy évvel később indultak be, ekkor kezdtek el dolgozni később legendássá, klasszikussá vált debütálásukon. Egy kilencszámos próbatermi felvétel egy háromszámos demó, valamint a Raging Death (Godly Records) válogatás (rajta még a Sadus, a Lethal Presence, Betrayel illetve a R.A.V.A.G.E. – később Atheistként ismertük meg őket -) lett munkájuk lenyomata, míg J. P. Chartier helyére visszatért Trevor Peres. A kis Tardy elismeri, hogy a kompiláció sokat segített rajtuk. „Borivoj tette lehetővé. (Azaz Borivoj Krgin, aki anno a Violent Noize fanzine-t készítette, ma a Blabbermouth munkatársa – szerk. megj.) Borivoj hallotta és tetszett neki, és megkérdezte tőlünk, hogy feltehetné-e egy összeállításra. Ez történt. Ennyi volt, semmi szerződésünk nem volt vele, vagy ilyesmi, csak a zene tetszett neki. Igen abszolút, ezért kaptuk meg az albumszerződésünket, az összeállításnak köszönhetően. A Godly nem írt alá velünk, nem írtunk alá semmit. A Godly és Borivoj csak annyit mondott: tényleg nem tehetek mást, mint hogy felteszem ezt a két dalt erre az albumra, és reméljük, hogy valaki előbukkan és megnézi. És ez történt. Ez egy lépcsőfok volt.” Sőt, ekkoriban kezdett el az egész death metal színtér felemelkedni, amelyről Donald az alábbiakat mondta: „Igen, remek hangulat volt… hmm, a Nasty Savage volt az egyik legnagyobb hősünk, úgy értem, ez volt a legmenőbb banda gyerekkoromban helyi szinten, szóval nyitni nekik, és a Nocturnus-szal játszani, és ez volt a floridai metal szcéna kezdete, és jó volt benne lenni. A Nasty Savage sokat segített nekünk azzal, hogy megengedték, hogy nyissunk előttük, úgy támogatták a helyi színteret, hogy mi nyitottunk nekik, kerestük a lehetőséget, hogy olyan zenekarok előtt játszhassunk, mint pl. a Savatage.” Ennek viszont ellentmond az, hogy (állítólag) nem voltak benne a fanzine/tapetrading mozgalomban, nem nagyon tudtak róla, nem szereztek róla tudomást. Legalábbis Donald szerint: „Nem igazán ismertem a színteret olyan régen/korábban, inkább csak ránk és a zenénkre összpontosítottam, így nem is sejtettük, hogy a szcéna létrejön. Azt hiszem, akkor még csak egy gyerek vagy, aki olyan zenét játszik, amit szeretsz, és ezt csinálom. Szerintem nekünk, nekem, akkoriban fogalmam sem volt más floridai bandákról, amikor a Slowly We Rot-ot írtam, amelyek esetleg hozzám hasonló zenéket írtak. A legtöbb emberhez hasonlóan rám is hatással volt a Hellhammer/Celtic Frost, a Slayer és a Metallica, így nem próbáltam megváltoztatni az utat a körülöttem lévő zenekarok miatt. Abban maradtunk, amit jónak gondoltuk.” Végül pedig a névcsere roppant prózai oka. Donald: „Szólt a kiadó, hogy Bostonban létezik egy Executioner, változtassátok meg a neveteket.” Az utolsó láncszem aztán 1988-ban került a helyére, amikor Jerome Grable-t váltva Daniel Tucker, Trevor barátja, foglalta el a basszusgitáros posztját, a banda leszerződött a Roadrunnerhez, 1989. május 16.-án pedig világra szabadították a Slowly We Rotot. A többi, ahogyan mondani szokás, már történelem. Ro(t)hadjunk el lassan!
