Hibátlan svéd zúzda
Sokszor előfordul velem, hogy teszek olyan kijelentést, ami nem feltétlenül okoz örömet mindenkinek és olyan reakciók jönnek, amiken azért elgondolkodom, hogy lehet elhamarkodottan mondtam ki valamit, ami a későbbiekben nem feltétlenül tűnik helytállónak. Ha viszont most azt mondom hogy a svéd LIK együttes negyedik lemeze is ugyanolyan tökéletes és hozza a régisulis HM2-es Death Metal jerllemzőit (főleg a Dismember együttesét), akkor itt bizony nem lőhetek félre. Igazság szerint ha a LIK-ről van szó, akkor nincsenek is elvárásaim, csak maradjon meg a klasszikus svéd hangzás és ezzel már nálam nyert ügyük van! És ez mondjuk alapjáraton igaz is magára arra, hogy azok a zenekarok, amelyek ezt a hangzást használják, azok tuti befutók nálam (HM2 hangzást minden bandának, ahogy mondani szoktam). Nem is gondoltam volna, hogy a Disemeberen kívül lesz egy olyan együttes, amely hozni tudja azt az agressziót, melankóliát, síron túli atmoszférát a hangzásukkal, de a LIK ismét bebizonyította, hogy ők bizony képesek rá és megfelelő tanároktól tanultak az úriemberek. A lemez Necro címen jelent meg április 18-án, amelyen 10 dal van és majdnem 40 perces. Arról meg szerintem fölösleges beszélnem, hogy az egyik legismertebb kiadónál vannak, a Metal Blades-nél. Ahogy néztem a borítót, már volt is elképzelésem, hogy milyen lesz a lemez. Talán egy picivel lassítani fognak a tempón, vagy talán több lesz benne a különböző dallamvezetés, de nem! A srácok pontosan tudják, hogyan kell azon a szinten mozogni, amit az olyan Death Metal rajongók szeretnek hallani, mint jó magam!
Elsőnek érkezik a Deceased, és már a sípolás nagyon jó jelzi nálam, hogy bizony itt megfog indulni a hullaszállító vonat és csak úgy fröcsögni fog a sok húscafat a láncfűrészhangzástól! A dal az elején elég Punk-Groove jellegűen indul, de utána viszont teker a fokozaton és egyből Death Metal Juggernauttá alakul, durvulást és kompromisszumot nem kötve senkivel! Aztán picivel visszább fog a tempóból (remek váltás) és a riffek még inkább mocsadék üzemmódja után egy hátborzongató atmoszférikus hangzással le is zárja a dalt.
Következik utána a Warhead, az első single-je a lemeznek, ami elvisz minket ismét a jól ismert Dismember érzésű tempós, de ugyanakkor dallamos világba, amit mind nagyon szeretünk. A riffek csontokat repesztenek, Tomas Åkvik hörgése szabályosan leolvasztja az emberről a húst, olyan vehemensen bömböl. A dal közepén egy jóféle Iron Maiden-es beütésű szólót és harmóniavezetést kapunk, amit követ egy jól felépített terc harmónia és ezzel meg is volt a Dismemberre jellemző hangzás, talán annyi különbséggel, hogy ez a dal metronóm pontos. (hehe)
Harmadik dalnak érkezik a They (fura egy dalcím), ami picit visszább vesz a tempóból, de ahogyan megszólal és a hangjegyek egyre jobban elvisznek egy kriptaszertatásra, azzal engem megvettek kilóra! Egy kicsikét emlékeztet engem az Entombed Wolverine Blues időszakára, mert hogy húzz magával a dal, és azok a ritmikai megoldások is reprezentálva vannak, amelyek pont jó helyen mutatkoznak meg és megfelelően vannak fűszerezve a szólókkal és különböző cin színezésekkel és főleg ahogy a végén a dal belassít, az maga az undormányos öröm!
4. dalként a Worm Inside ismét megtempózza dolgot és eddig a Warhead után ez a dal lesz a következő szívem csücske tétel a lemezen, mert a második riff nagyon durvamód beleég az agyamba és itt morgom magamban, hogy „ilyet én is tudtam volna írni a rohadt életbe”! Viszont a dal második felétől jövő témakörök picit meglepnek és néhol nekem a Hypocrisy-t idézik, de utána egyből visszaváltanak a gyors részhez. Ezt úgy veszem, hogy némi innovációt is tettek bele a zenéjükbe és ezt teljesen egészségesnek tartom, hogy csak módjával teszünk bele néha új dolgokat a jól megszokott zenénkbe.
következik talán a lemez egyik legsúlyosabb és egyben leglassabb dala, a Morgue Rat, aminek a tempója nagyon jól meghozza azt a kedvemet, hogy kimenjek a temetőbe és belevessem magam a sírrablásba és hantolásba! Mostanság kezdtem ráharapni az ilyen picivel mérsékeltebben lassú dalokhoz és hogy inkább maga a dal hangulata adjon egy bizonyos súlyosságot és extrémítást, de azt életemben nem gondoltam volna, hogy a LIK ezt képes még jobban megfejelni úgy, ahogy én még életemben nem gondoltam volna. Talán a Bloodbath Grand Morbid Funeral dala volt ilyen, de most már határozottan kijelenthetem, hogy ez visz mindent!
Egy elég erőteljes váltás jön ezután, ugyanis a Shred Into Pieces a Blastbeat kezdésével jól darabokra cincál engem, és utána következő Entombed/Dismember tematikájú riffek ezt a cincálást még tovább fokozzák! Bő agresszió, durvulás, füleket nem kímélő kalapálás és riffelés, sivító szólók és a dal szintúgy a kedvenceim közé lövi magát a lemezen! És maga a dal sem olyan hosszú. (kb két és fél perc)
Hetediknek egy melankolikusan induló tétel jön, az In Ruins, ami az elején lévő melódiával majdnem érzelmeket csikar ki belőlem, de itt is megtörténik a tempó váltás és máris megindul a Headbang cunami. Kíméletlenül záporoznak felém az intenzívebbnél is intenzívebb témák és ez a dal is megérdemli azt, hogy Death Metal zsoltárokban legyen feljegyezve. Igaz a dalnak megvan a maga szomorúságot sugárzó jelleme, de jobb szeretem a komor jelzőt használni hozzá, mert olyan érzéseket hoz elő, mint a reménytelenség és az elkárhozás. Legalábbis számomra a dal eleje és a közepén megnyúló lassú téma pont ezeket adják.
Már a dalcím is 10 pontos, de nem gondoltam volna, hogy a dal ennyire dinamikus és dallamos lesz és a The Stockholm Massacre pont ezeket e jellemzőket reprezentálja a dalban. a Dal a második legrövidebb dal a lemezen (még a 3 percet se éri el), de ezt remekül kompenzálja brutalitásával, melodikusságával, és a strukturális felépítésével, amit szerintem sok Modern Death Metal együttes megirigyelhetne. A dallamok nagyon jól simulnak a brutális témákhoz és sok helyen ismét érezhető az Iron Maiden és Judas Priest behatás is.
9. dalnak jön a Fields Of Death, és valahogy nagyon könnyen tudok azonosulni a dal címével, mivel ahogy meghallottam a dallamvezetést, pont egy csatateret képzeltem el, ahol csak holtak és romok és húsokat tépő varjak vannak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy újabb lassabb vagy moderáltabb dalt kapunk! A dal ugyanúgy heves és bizony pezseg a gyors tempóktól! Itt még jobban kihallom a Dismember átfedést a zenekarnál, de talán némi Candlemass hatás is vélnék hallani, ahogy elő-előbukkannak a dallamos szólók, de ezt lehet hogy már csak én hallucinálom oda.
Utolsó tételnek érkezik a Rotten Inferno (újabb 10 pontos dalcím srácok!), és ez a dal ahogy elindul, sokkal jobban emlékeztet egy Autopsy dalhoz, mint Dismember kópiához (mondjuk itt érdemes azért azt megjegyeznem, hogy a Dismember elismerte, hogy néha-néha csórt az Autopsy-tól riffeket). Maga a dal lassússága az, amitől a dal igazán megérdemli azt, hogy a lemez végére kerüljön, mert ez egy tökéletes lezárás egy Death Metal lemezen. Síron túli, hátborzongató és ettől még holtak is felébrednek a legközelebbi temetőben is, hogy lemészárolhassák az élőket.
Újabb 40 perc régisulis Svéd Death Metal és egyáltalán nem találom unalmasnak, hogy ilyen jellegű zenéket hallgassak! Ez nekem sokkal jobban esik, mint egy terápia, vagy alkohol és sokkal nyugodtabban tudok lepihenni, hogy tudom: a Svéd LIK már negyedik alkalommal is bebizonyította, hogyan kell HM2-es Death Metal-t csinálni.
