Úgy gondolom, hogy rajongótáborát tekintve, az „Álomszínház” egy kifejezetten fanatikus, megosztó brigád. Kinek a pap, kinek a papné alapján viszonyulnak – szerintem – rajongóik a zenekarhoz, egy biztos, mindenki igényét nem tudják kielégíteni, „mindenkinek nem tudnak a kedvében járni”.
Talán azon ritka kivételek közé tartozom, akinek a zenekar pályafutása kimeríti a hibátlanság fogalmát. Mert igen, az összes „Álomszínház” lemezt szeretem, és igen, nálam – még mindig – a When Day and Dream Unite a csúcs(pont) tőlük (R. I. P. – Charlie Dominici). Idén új albummal jelentkezett a „társaság”, amelynek egyik húzó ereje, hogy eredeti dobosuk, Mike Portnoy szerepel rajta, a másik pedig az, hogy egy kőkemény Dream Theater album látott napvilágot. Most mondjam azt, hogy majdnem thrash-be hajló ütemek hallhatóak a dalokban? Lényeg az, hogy egy bitang erős, ütős lemez készült el a zenekar műhelyében. Ami, a kommünikét illeti, „február 7-én jelent meg a Dream Theater új nagylemeze, a Parasomnia. Az album több szempontból is fontos mérföldkő a New York-i progresszív metálosok karrierjében: egyfelől ez az első sorlemezük a negyvenéves jubileum után, a másik oldalról pedig több mint másfél évtized óta ezen dobol először ismét Mike Portnoy.”
Ami még fontos tudnivaló, hogy a John Petrucci gitáros által producerelt, James Meslin és Andy Sneap hangmérnökösködésével felvett anyag már a tizenhatodik a sorban a csapattól, ezenkívül, ahogyan Jordan Rudess billentyűs megemlítette (elnézést kérek, még mindig hiányzik Kevin Moore), „visszatért a Portnoy-féle energia”. Hozzátéve, hogy „úgy is mondhatom, klasszikus Dream Theatert hallok. Mindenki várja ki, és majd hallani fogja. Úgy képzeljétek el, hogy ismét együtt van a zenekar magja. Szóval klasszikus Dream Theater a zene. És szeretném hangsúlyozni, hogy mindannyian rendkívül komolyan vesszük a dolgunkat, mindent maximális energiabefektetéssel csinálunk. Mindenki rendkívül alapos. Mike az egyik legcsodálatosabb elemként, hihetetlen adottságait tette hozzá a zenéhez. Nem pusztán kiváló dobos, hanem a zeneipar minden szegmensét tökéletesen átlátja. Leginkább úgy fogalmazhatnék, hogy filmrendezői mentalitással rendelkezik, mindenre koncepciózusan tekint, és ezen a téren olyan képességei vannak, amik belőlünk hiányoznak. Mármint, igen, nélküle is remekül működött a zenekar, nyertünk közben egy Grammyt, satöbbi-satöbbi, de most visszatért a korábbi mágia. És ez baromi jó. Mindannyiunkat rendesen felpörgetett.”
Szerintem nemcsak őket, hanem minden Dream Theater rajongót, ugyanis ebben az új albumban egy deka kivetnivaló sincs. Persze, értem én az Images and Words/Awake táján érkezett hívőket, de ezen az albumon fogást nem lehet (nem is érdemes) találni. Eleve úgy indul a történet, hogy a nyitó, hát és fél percben elővezetett In The Arms Of Morpheus egy csodaszép, a korai Voivod elvont világát idéző instrumentális szerzemény, amelyet követően a Night Terrorral indulnak el „az érdemi események”. Megerősítve Rudess véleményét, Mike istenként dobol és „rángat minket vissza” a zenekar korai, thrash-(esebb) megközelítéséhez, mindenesetre a csapat nagyon jól járt azzal, hogy „visszafogadta kegyeibe a tékozló fiút”, fenomenális teljesítményt nyújt az egész lemezen, bár, már ez a dal elvinné a hátán az egész produkciót. Rögtön hozzáteszem, immár 2025-öt írunk, tehát senki se várjon (el) egy újabb Pull Me Undert, Take the Time-ot, netán Caught in a Webet, azt viszont igen, hogy ezek a zenészek kőkeményen durrantanak oda, – csodálatos a hegedűvel is felvértezett, baljós hangulatú Dead Asleep –, KIBASZOTT HIBÁTLAN lett a végeredmény, nem hiszem, hogy bármely Dream Theater rajongót hidegen hagy(na) a produktum. Arról nem is beszélve, hogy eme tétel az egyik legjobb az idei felhozatal közül. John Petrucci mélyre hangolt gitárjai valósággal gyilkolnak, eszement formát mutat a „társaság”, a billentyűk – értelemszerűen – a ’70-es éveket idézik meg, egyszóval, parádés lemezt hoztak létre. Azt (viszont) egy szóval sem mondom, hogy ez a banda kiégett, megfáradt volna – természetesen, kurva nehéz mindenki kedvében járni, minden igényt kielégíteni, minden igénynek megfelelni -, ugyanakkor az is biztos, hogy a 2025. esztendő egyik legjobb alkotását szállították le. John Myung basszusgitáros egyértelműen érzékeltette gondolataimat. „Nagyon izgatott vagyok a lemezmegjelenés miatt. A Parasomnia egy remek album lett, amit az eredeti dobosunkkal, Mike Portnoy-jal írtunk. Azt gondolom, akkor volt a legerősebb a banda, amikor ő is velünk volt, és az a bizonyos kémia is ekkor működött a legjobban. Szóval jó volt újra megtapasztalni ezt az erőt, és ott folytatni, ahol anno abbahagytuk. És azt hiszem, amikor meghallgatják majd a rajongók a lemezt, érteni fogják, miről beszélek”.
Isten látja lelkem, eszembe sincs „felelősségre vonni” a bandát, netán megsérteni Mike Mangini-t, de – azért – valljuk be őszintén, a Dream Theater Mike Portnoy-jal az igazi. Ő pedig mindent meg is tesz azért, hogy ne csalódjunk a Parasomnia-ban. Nem is csalódunk, mert méregerős lett a lemez. Myung hozzátette azt is, hogy „abszolút, olyan volt, mint a régi időkben. Valahogy úgy éreztük, írnunk kell egy lemezt, ami visszatér a régi dolgainkhoz, de mégis friss, mai formában. Nagyon üdítő volt az egész folyamat, és végül született is belőle néhány kifejezetten érdekes dal is. Amihez persze kellett a zenekar minden tagjának hozzájárulása, mert mindannyian kicsit más forrásokból merítünk, más nézőpontból állunk a dalszerzéshez. De amikor mindez összekeveredik, az igazán nagyszerű érzés. Mikor kész volt egy dal, meghallgattuk, és rögtön neki is akartunk állni a következőnek, annyira pezsdítő volt az egész. Az egyes dalok hossza is eléggé változó. A Dream Theater lemezeken általában rövidebb és hosszabb, epikus típusú számok is vannak, és szerintem ez egy jó képlet. A rajongók egyébként is ezt várják el tőlünk. Nem csak rövid dalokat akarnak hallani, mindig ott kell lennie az eposzoknak is. Amúgy most minden nagyon gyorsan is történt. Tavaly február 7-én lementünk a stúdióba, hogy megírjuk a lemezt, idén február 7-én pedig meg is jelent. Szóval sok minden történt tizenkét hónap alatt. Valójában hihetetlen volt. De úgy érzem, most nagyon együtt vagyunk; jókor és jó helyen.”
Nagyjából öt-hat hallgatáson vagyok túl és továbbra is fennáll azon véleményem, hogy ez egy maximális alkotás, a csapat egyik legjobbja (lett) az anyag. Megjegyzem, a Parasomnia egy koncepcióalbum a parasomniákról, amely a szokatlan és nemkívánatos élmények és viselkedések széles skáláját tartalmazza, amelyeket az emberek álmukban/álmaikban tapasztalnak. Más néven zavaró alvászavarok. A Broken Man, Midnight Messiah, belefűzve a rövid, másfélperces Are We Dreaming?-gel, hogy azután a majdnem 20 perces The Shadow Man Incidenttel adják meg a kegyelemdöfést.
Ahhoz, hogy újra súlyosak, „kiszámíthatatlanok” legyenek, mindenképpen kellett Mike Portnoy visszatérése – elévülhetetlen szerepe van a végeredményben – egyszerűen megöl a korong. Mindenféleképpen év végi top 10-es listám egyik (ki)bérelt helyén lesz, csak még azt nem tudom melyiken, hányadikon.
