Jónéhány, általam kedvelt zenekar idén csupán egy néhány számos EP-t jelentetett meg, ami akár véletlen egybeesés is lehetne, ám én komolyabb trendet sejtek mögötte. „Kinek van manapság másfél órája, hogy meghallgasson tizenhat dalt?” – olvastam a minap egy Kenny Wayne Shepherd interjú címét a shockmagazin.hu-n. És igen, több alkalommal is elhangzott már alkotók és befogadók szájából, hogy nem éri meg, szimpla időpazarlás és pénzkidobás teljes albumokat rögzíteni. Megváltoztak a zenehallgatási szokások, a lemezjátszó helyét a Spotify és a YouTube vette át, a fiatalok már nem nagylemezekben, hanem dalokban gondolkodnak, satöbbi, satöbbi. Így aztán az előadók egy része a vélt vagy valós fogyasztói igényekhez igazodva inkább rövidebb játékidejű anyagokkal, például EP-kkel áll elő, amelyek hallatán a magamfajta, régi vágású metalrajongóban komoly hiányérzet támad, hiszen ami jó, abból akár nagyobb dózist is magamhoz vennék, a három-négy helyett sokkal inkább hallgatnék nyolc-tíz dalt kedvenceimtől. Ilyen szempontból már a Hirax Faster than Death-je is csalódást okozott: 11 évet kellett várni rá, és bár LP-ként tartják számon, mindössze szűk 22 percet zajongtak rajta de Penáék.
Az alábbiakban öt alkotást veszek röviden górcső alá, amelyek közös jellemzője, hogy valamennyi idén tavasszal látott napvilágot, és játékidejük – egy kivételével – nem haladja meg a 20 percet.
Astroqueen: Rufus Rising
A stoner muzsikákkal való ismerkedésem egyik mérföldköve volt a svéd Astroqueen 2001-es debütalbuma, az Into the Submission. Fogós anyag, amelyen a nagyon súlyos megszólalás mellé remek témák társulnak. Ki tudja, miért kellett ilyen sokáig várni a folytatásra, és most miért csupán egy négyszámos dalcsokorra tellett tőlük? Igaz, a krónikák szerint két alkalommal is szüneteltették működésüket, a második fejezet csupán három évig tartott, ahogy a legutóbbi újrakezdés is ilyen rövid múltra tekint vissza. A sikertelenség érzése, a megfelelő kiadó hiánya? Úgy tűnik, a remek startot követően hamar elfogyott a lendület, ami most, remélem, huzamosabb ideig meg fog maradni. Az alapítók háromnegyedét ez alkalommal is ott találjuk a fedélzeten, csupán a basszusgitárosi poszton találunk új embert, ráadásul egy hölgyet.
A Rufus Risinggal Daniel Änghede-ék ugyanott folytatják, ahol szűk negyedszázaddal ezelőtt abbahagyták – nézőpont kérdése, hogy ez jó vagy rossz hír. Annyiban mindenképpen örvendetes, hogy azt a muzsikát halljuk tőlük, amiért az évezred elején megszerettük őket. Szuperhősük, Rufus is visszatért, továbbvíve ezzel az egykor megálmodott sci-fi tematikát (Rufus the Space Agent, Rufus Jr.). A dalok nem rosszak, de nem is lenyűgözőek; a négy nóta közül leginkább még a másodikként elhangzó Other Side of Nothingot tudnám kiemelni. Mintha a bemutatkozó nagylemez kevésbé emlékezetes tételeit hallanám: beszippant, magával sodor a zsizsegő sound, a katarzis azonban elmarad. Ezzel együtt örülök ennek az EP-nek, és reménykedem egy nem túl távoli folytatásban, amely végre egy nagylemez formájában ölthetne testet.
Candlemass: Black Star
Ismét egy svéd csapat, ugyancsak négy nótával és 19 perc körüli játékidővel… A különbség annyi, hogy Leif Edlingék legutóbb három évvel ezelőtt tettek le az asztalra egy nagylemeznyi dalcsokrot (Sweet Evil Sun), idei kiadványukon viszont sajnálatos módon csupán két saját szerzemény kapott helyet.
A címadó nóta lassabb részeit nagyon közel érzem az Avatarium hangulati világához. A durvább, sulykolós középtempó – a cím ismételgetésével – számomra egy kicsit egyhangú, a dal kétharmadánál szerencsére jön egy tipikusan Sabbath-os váltás, begyorsulás. A szellősebb, líraibb részeknél kifejezetten tetszik Johan Langquist hangja, a sűrűbb hangszeres részeknél viszont egy kicsit elvész a rengetegben. (Kíváncsi vagyok a frontember nyáron megjelenő szólóalbumára.) Az instrumentális Corridors of Chaosban a gitárok hozzák az egyébként igen kellemes „énekdallamokat”, és a lassú riffelés, a tempó tördelése is izgalmassá teszi a dalt. A Sabbath Bloody Sabbath átdolgozásából szerintem nem lehet jól kijönni – Tony Iommiék ezt a dalt jobban adták elő. Felesleges tétel – mennyivel jobb lett volna helyette egy friss Candlemass-szerzemény! A Pentagramtól nem hallottam még a Forever My Queent (vagy nem emlékszem rá), de Edlingék sem csinálnak belőle slágert, nem emelik vele az anyag fényét.
Úgyhogy ez a kör véleményem szerint elég felemásra, ha szigorúbban akarnék fogalmazni, elég felejthetőre sikeredett. Ráadásul úgy sejtem, ezek után sajnos az újabb LP-vel sem fognak kapkodni a svéd doomster legendák…
Gama Bomb: Necronomicon Automaton
Az ebben a cikkben kivesézett öt anyag közül a Candlemass után a Gama Bomb EP-jétől kaptam a legkevesebbet. Pedig a 2018-as Speed Between the Lines óta eléggé rá vagyok kattanva a brit thrash kvartett zenéjére. Négy szám 13 és fél percben; éppen belelendülnének, és már vége is van az előadásnak. Szó sincs alibizésről, mondván, „az idei megjelenést is kipipáltuk”, csupáncsak lemaradt a nagylemez fele-kétharmada. 🙂 A nóták teljesen rendben vannak, Philly Byrne-ék ezúttal is a tőlük megszokott nívót hozzák. Domo Dixon ujjai alól itt-ott remek gitárszólók kígyóznak elő. Nincs kedvenc nótám a korongról, az egész egyben oké, nem érzek szélsőséges mélységeket és magasságokat az anyagon, de jöhetett volna több is belőle.
Seizure: Black Spells and Broomsticks
Mind közül ez a legrövidebb anyag, három szám bő 10 percben, mégis, ha osztályoznám, erre adnám a legmagasabb pontszámot. Elvileg egy thrash bandáról beszélünk (a Metal Archives ebbe a skatulyába helyezi őket), ám a Los Angeles-i srácok nagyon érzik a dallamos metalt, legalábbis ez alkalommal kifejezetten fogós nótákat sikerült írniuk. Három évvel ezelőtti nagylemezükkel, a Forgotten Tales-szel ismertem meg őket, ám míg az az anyag nem hagyott nagyon mély nyomot bennem, ez a háromdalos EP a maga nemében hibátlan alkotás.
Visszatérve a műfaji besorolásra, a Seizure véleményem szerint dallamos heavy/power metalt játszik; zenéjükről – a fantasy szövegekről, a szélvészgyors témákról, a háttérben hallható szintis díszítésről – nem egyszer a Gloryhammer unikornis metaljára asszociáltam. A The Philosopher’s Stone-ban Tim Hansen (gitár – Induction, Kai Hansen fia) és Sarah Gamblin (ének – Through the Oculus, October Flame) vendégszerepel, a Tears of a Wizard énektémáiban pedig nem kisebb név, mint Fabio Lione csatlakozik Joey Love-hoz a mikrofonnál. Ha a banda következő nagylemeze ezekre a dalokra épül, és/vagy tartja ezek színvonalát, a maga kategóriájában egész biztosan nagyot fog szólni.
The Lord Weird Slough Feg: Traveller Supplement 1: The Ephemeral Glades
A ’90-es évek eleje óta alkotó Slough Feg muzsikája, annak hangzása, ritmusai az első pillanatban felismerhetők. Nincs ez másként az új anyaggal sem. Hét dalával, csaknem 23 perces játékidejével leginkább még ez az anyag sorolható a teljes értékű alkotások (nagylemezek) közé. A címében olvasható 1-es pedig azt sejteti, hogy egy minimum kétrészes opusz első felével van dolgunk.
Az előadást nyitó Knife World-del Mike Scalziék ezúttal is azonnal maguk mellé állítottak: a dal első másfél percében még azt hittem, egy instrumentális intróval van dolgom, ám aztán az ének is becsatlakozik, és remek témák követik egymást. A The Black Circle azonban már tényleg egy mindenféle vokált mellőző darab; ez is szép dallamokkal, remek ikergitár-játékkal vonzza be a hallgatót. A többedik hallgatás alkalmával már azt figyeltem, hol jön el az a pont, ahol az anyag fáradni kezd, ahol elfogynak az ötletek – és talán már csak emiatt sem vált számomra háttérzenévé a Traveller Supplement 1. Legfrissebb Slough Feg-élményemként az idei EP-t viszonylag magas polcra helyezem az életműben, és az ebben a cikkben górcső alá vett alkotások közül legrosszabb esetben is a második helyre rangsorolnám.
A fentiek alapján azt gondolom, egy EP-nek nem árt legalább négy-öt saját, új dalt tartalmaznia ahhoz, hogy komoly versenyzőként mérettethessen meg, maradandó nyomot hagyjon maga után napjaink lemezdömpingjében.