Nightstalker: Return from the Point of No Return (2025)
A görög csapat 1989 óta formálja a hellén rajongók zenei ízlését, ehhez képest a mostani csupán a hetedik nagylemezük. Kezdetben állítólag thrasht játszottak, ám már jó ideje a Monster Magnet, az Orange Goblin és a Spiritual Beggars által kitaposott csapáson haladnak. A zenekar arca kétségtelenül az alapító énekes, Argyris „Argy” Galiatsatos; érdekesség, hogy 2004-ig a dobosi teendőket is ő látta el a bandában.
Pusztán a nevük alapján heavy/power muzsikát vártam volna tőlük, ám már a homoksárga-levélzöld borító is sejttette, hogy itt bizony másfajta zenei élményben lesz részem. A Dust torzított gitárja a Kyuss-rajongók számára lehet ismerős; díszítésként, pillanatokra a Hammond orgona hangját is hallani vélem. A Heavy Trippin’ kezdése ismét csak Kyuss-os, az ének azonban egyértelműen Dave Wyndorf (Monster Magnet) orgánumával mutat rokonságot. Ének- és dallamcentrikus anyaghoz van szerencsénk, Tolis Motsios is rendre fájdalmasan szép melódiákat csal elő gitárjából. Az Uncut basszusgitáros-dobos kezdése újabb színnel gazdagítja a palettát, a gitár torzítása pedig a régi nagyokat, mindenekelőtt Jimi Hendrix játékát idézi.
A címadó szám hipnotikus lüktetéséről, a torzított énekről ismét csak a Monster Magnet legjobb pillanatai ugranak be. A Shallow Grave szellős basszus-dob-ének felvezetését követően egy nyugis, lebegős szám érkezik, amelyben az úúú-zós vokál jelenthet némi meglepetést. A Falling Inside elejét hallva, amelyben a vastag bőgőhangot követően száll be a banda, a Red Hot Chili Peppers nevének említése sem indokolatlan. A lemezt záró Flyin’ Mode-ban a dobhangzást csörgő színesíti; az énekdallam talán itt a leginkább a magával ragadó, a groove-ok és a különböző hangszeres témák pedig az anyag legkomplexebb szerzeményévé teszik a dalt, amit a háttérben hallható kiabálással a végén egy kicsit elviccelnek.
Minő meglepetés, egy újabb remek (legalábbis számomra új) görög banda! Egyértelmű, hogy az életmű korábbi darabjaival is meg kell ismerkednem, amihez remek kiindulópontot jelent a csapat legfrissebb alkotása.
Pelican: Flickering Resonance (2025)
Az USA Illinois államából származó Pelicanra előző lemezének, a 2019-es Nighttime Stories-nak köszönhetően kattantam rá. A csapat csaknem negyedszázada aktív, és soraiban ma is a négy alapító muzsikál. Pontosabban újra a négy alapító muzsikál, hiszen Laurent Schroeder-Lebec gitáros 2012-ben távozott a zenekarból, ám egy évtizeddel később visszatért, és két nélküle készült album után a Flickering Resonance-en ismét az ő játékát halljuk.Akárcsak a Nightstalkernek, az idei nekik is a hetedik nagylemezük. Zenéjükre a műfaj tudorai a post metal/post rock címkét sütötték, amit személy szerint nagyon rühellek, mert mit jelent ez: hogy már nem rock, nem metal, amit játszanak? Ez nem igaz. Vagy éppen hogy több annál?
Ami biztos, hogy alapvetően súlyos hangzású, vastagon megszólaló instrumentális muzsikát hallunk, így logikus párhuzamként mindenekelőtt a szintén Illinois-i Russian Circles neve kívánkozik ide, esetleg még a szép emlékű Karma to Burn-é, bár William Mecumék sokkal lendületesebb, rifforientált muzsikát nyomtak, míg a Pelican inkább az elszállós, lebegős, utazós vonalat képviseli. E csapat produkciójáról a Baroness Red Albumának, Blue Recordjának hangszeres részei jutnak még eszembe.
Az instrumentális muzsikákat hosszú távon sokan unalmasnak tartják, maximum háttérzeneként tudják hallgatni. Én sem mondom, hogy gyakran veszek elő egy-egy Karma to Burn, Russian Circles vagy Pelican lemezt, a Flickering Resonance-nek és az ahhoz hasonló alkotásoknak nálam sincs sok esélyük bekerülni az év végi Top 10-be, mégis: az album kellemes hallgatnivaló, lehet olvasni, dolgozni mellette, ugyanakkor időről időre megköveteli a kizárólagos figyelmet. Egyes dallamok (például az Indelible főtémája) kifejezetten fogósak, emlékezetesek. Plusz ahol nem az éneken van a hangsúly, az egyéni hangszeres teljesítmények is szembetűnőbbek, nagyobb szerephez jut a basszus, több reflektorfény vetül a dobjátékra, és ha nem fakul egyhangúvá a produkció, akár még szórakoztató, élvezetes is lehet az 50 percnyi nyers instrumentalizmus.
A Specific Resonance nem csak a leghosszabb, de az anyag leglendületesebben induló szerzeménye is. Negyedikként éppen jókor érkezik, felrázza a zizegő soundtól elbódult hallgatót. Szelíden hömpölyög az anyag, egy-egy vastagabb témát lazább, szellősebb rész követ, én pedig idővel azt veszem észre, hogy a figyelmem egyre gyakrabban kalandozik el. Nincsenek csúcspontok, nincs katarzis, csupán egy azonos hőfokon és azonos intenzitású bugyborékolással működő hang-jacuzzi.
Meggyőzően indul, ám a végére önmagába kanyarodik vissza a Pelican új anyaga. Alapvetően tetszik a zene, ám nem kell attól tartanom, hogy a folytatás megérkezéséig izgalmamban lerágom a körmömet.
