Annak idején hazánk undergroundjában létezett egy CSODA, amelyet MOOD-nak hívtak. Hogy stílszerűen fogalmazzak, csodájára járt a világ ennek a bandának, lévén egy olyan zenei közegben mozogtak (doom), amely nem feltétlenül a legnépszerűbb muzsika idehaza. Meg úgy en bloc világszerte.
Azt sem tagadtam sohasem, hogy a Mood örök szerelmemmé avanzsált, legelső demójuktól kezdve követtem minden lépésüket, lehetőségeimhez képest igyekeztem annyi koncertjükön részt venni, amennyin csak lehetett. Mindazonáltal, hogy hibátlan diszkográfiát építettek fel, nemzetközi szinten is abszolút (el)ismertek voltak, élőben meg egyszerűen (le)hengereltek. Aztán jött a szomorú feloszlás, a zenészek pedig a „szélrózsa minden irányába szóródtak szét”, létrehozva a Supernaturalt (később Stereochrist) illetve a Wall Of Sleepet. Értelemszerűen jelen írásnál utóbbinál maradok, és ott veszem fel a fonalat, hogy 2017 óta Bátky „BZ” Zoltán birtokolja a mikrofont, míg Janovszki Zsolt basszusgitáros három éve vallhatja magát a csapat tagjának. Már csak azért is vártam nagyon eme alkotást, mert elődjei (No Quarter Given, The Road Through the Never) sajnos egy az egyben kimaradtak nálam, de ha nem csal az emlékezetem, már a When Mountains Roar is (bár, ebben nem vagyok biztos, nem emlékszem rá). „Tovább fokozom a helyzetet”: BZ orgánumát most hallo(tta)m először, mivel korábbi produkciói (At Night I Fly, Wendigo, Stonehenge) eleddig elkerültek engem, azaz teljesen szűz fülekkel ültem le az anyagot meghallgatni. Véleményem szerint nem mellékes információ, hogy a zenekar több stúdióban dolgozott, tehát az ének és a hangszerek más-más objektumban kerültek felvételre: BZ az MD stúdióban (gondolom Smicinél Sopronban és nem Budapesten) „tette tiszteletét”, a húrosokat a Sun Street Wrecords-ban (Budapest) rögzítették, Szolcsányi „Szása” Szabolcs dobos az Ancient Grainben (Sopron) nyomta fel témáit, míg a végeredmény formába öntésére (értsd: keverés, maszterizálás), a Miracle Soundban (Szeged) került sor.
Elindul a cd a Maelstrommal és a Füleki Sándor/Kemencei Balázs gitárosduó olyan brutalitással csapott a húrok közé, hogy csak lestem, mint hal a szatyorban. Szó szerint értendő, hogy a riffek olyan elánnal b@sznak oda, hogy az ember szinte megáll a fejlődésben, nem túlzás, hogy hazai hangzóanyagot illetően, nem találkoztam még ennyire ütős, fejbe kólintós sounddal. (Persze, annak idején a Mood megszólalása sem volt éppen rigófütty, de az ő erejük különösön élőben érvényesült. A Füleki/Hegyi kettős azóta számomra az alap, a non plus ultra, ahogyan a Láris – Lakai duó is). Eszem ágába sem jut, hogy a W. O. S. korábbi vokalistáit, azaz Holdampf Gábort és Cselényi Csabát negatív véleménnyel illessem, de azt azért valljuk be, hogy hozzájuk képest – az érintettektől én kérek elnézést – BZ komolyabb hangterjedelemmel rendelkezik, ugyanakkor mind hármójukra érvényes, hogy egyedi orgánummal, karakterrel bírnak, az a bizonyos epikus, emocionális töltet mindegyikükben megvan/megvolt, kiemelve a muzsika atmoszféráját, hangulatát, megközelítését. Epicus Doomicus Metallicus. Szolcsányi Szabolcsra, valamint Janovszki Zsoltra pedig „csak” a pontos, precíz alapozás hárul, értelemszerűen az ő teljesítményükkel együtt kerek egész a történet. Olyan masszív súlyosságok kerültek fel a lemezre, mint az ős-Black Sabbath-ra hajazó Left Behind – hogy dörög az a basszusgitár -, a dallamos, engem a Draconian Times korszakos Paradise Lostot eszembe juttató + enyhe hard rockos felütéssel operáló Kingslayer Ennek függvényében a The Last Straw is, vagy a címadó tétel, kiegészítve a rövid, instrumentális Ouroboros MMMXC-vel. Az egy dolog, hogy a banda véleményem szerint a legjobb anyagát készítette el, ami ennél is fontosabb, hogy ez egy nemzetközi mércével mérve is egy kitűnő, zseniális mű, magyarán a külföldi piac „termékeit” lazán veri kenterbe, alázza porig. Nem mehetek el szó nélkül BZ fogós dallamai mellet (sem), a Left Behind, a Kingslayer, vagy a Letters from the Sea melódiái első hallás után már gúzsba kötik az embert.
Füleki Sándor: „Szerintem a Wall Of Sleep bizonyos tekintetben olyan, mint az AC/DC. Huszonöt éve ugyanazt az utat járjuk, igazából nem sok mindenben változtunk: ez ugyanaz a doomos, groove-os, néhol hard rock alapokon nyugvó dallamos metál a kezdetektől fogva. Ez a lemez is ugyanolyan, mint a korábbiak, azzal a különbséggel, hogy BZ énektémái, fogós refrénjei a nóták dallamközpontúságát még tovább erősítették. Ha Vári Gabi kiváló hangmérnöki, sőt produceri munkájának köszönhető bombasztikus hangzás mögé ásol, megtalálod a jó öreg Wall Of Sleepre jellemző klasszikus témákat.” Ezen gondolatokat még annyival egészítette ki az énekes, hogy „már az előző lemeznél arról beszéltünk, hogy nem kell elvárásokra, évtizedekkel korábban ránk aggatott stílusjegyek megtartására építeni, játsszuk végre azt, ami belőlünk jön, amiben persze van doom, de sok minden egyéb is. Ez akkor is jól sikerült, de érzésem szerint mostanra forrta ki magát igazán. A dalszerzésben is kiválóan működött a tandem, és azt is nagyon élvezem, hogy a változatos stílusú dalok a modern hangzásnak köszönhetően mégis egységes képet adnak. Szövegek terén pedig ismét úgy mesélhetek el egy történetet, hogy átadhatom a számomra fontos üzeneteket, de direkt papolás nélkül, a következtetéseket a hallgatóra bízva.”
Értelemszerűen a Dávid skálán ez egy maximális kalkulust bezsebelő alkotás, év végi top 10-em egyik tuti befutója. Úgyhogy mindenkit arra ösztönzök, hogy vasárnap (június 8.) menjen el a Barba Negra-ba és tapasztalja meg, élje át a W. O. S. érzelmekkel teli, csodálatos zenei világát. Nem túlzás a korong címe, mert bizony egy hatalmas Királyság. Uraim, le a kalappal Önök előtt.
