Néhány napja, május 29-én ünnepelte 40. évfordulóját a germán metal-boszorkány, azaz Dorothy Pesch énekesnő nevével fémjelzett második Warlock anyag, a Hellbound. A megjelenés pedig történt kereken egy héttel azután, hogy a Videoton Májer Lajos feledhetetlen góljával legyőzte a Real Madridot 1:0-ra a Bernabeu Stadionban, az 1985-ös UEFA-kupa döntőjének visszavágóján.
Sőt, még egy adalék a cikk aktualitásához: Doro június 3-án lett 61, akinek ezúton is kívánok jó egészséget, még sok-sok nosztalgikus hangulatú koncertet szólódalaival, valamint az 1982-ben alapított, hajdani zenekarának elő-előkerülő slágereivel!
Coly néhány éve egy cikkben kifejtette, miért nem került hozzá igazán közel ez az album, amelyet a négy klasszikus Warlock dalcsokor közül a leggyengébbnek érez.
Nos, tőlem csupán pozitívumok fognak idekerülni, a magam szubjektív módján.
Cirka egyidejűleg ismertem meg az első két lemezüket, de a Hellbound mind hangzásában, mind Doro hangfekvésében előrelépés az 1984-es Burning the Witches-hez képest.
Már a nyitónóta zakatolása a mesterséges közönségzajjal és azzal a kő-egyszerű, mégis oly’ hatásos riffel előrevetíti, hogy itt 1985 egyik legjobb német heavy metal albumát fogjuk hallani. Doro hangja rendkívül erőteljes, kellemesen rekedtes, ráadásul nálam nagyon ülnek a dallamai. Abban az időben ő volt az egyik legismertebb női heavy metal vokalista a kanadai Lee Aaron, az amerikai Leather Leone (Chastain), és természetesen a brit Kelly Johnson (Girlschool) mellett. Szomorú, de Kelly sajnos 2007 óta nincs köztünk.
Visszatérve az akkor 21 esztendős Doro kisasszonyhoz, a lassabb és gyorsabb nóták egyaránt jól fekszenek neki. A Hellbound, az Earthshaker Rock és a Time to Die pörgős témáiban valósággal szárnyal a hangja, de a komótosan hömpölygő All Night-ban is kellőképpen benne van a „dög”.
Remekül sikerült tétel a Wrathchild, amely a málházásból iszonyat hangulatosan kapcsol magasabb fordulatszámra. Abban az időben Axel Rudi Pell vitt hasonló tempóváltásokat Steeler nevű zenekarának jónéhány dalába.
Annak, aki először hallja, talán kevésbé fogós az Accept ízeket felelevenítő Down and Out, de én minden hangját imádom, ahogy a samplerekkel keretes szerkezetbe foglalt Out of Control témáit is.
Apropó, samplerek. Ezen, valamint az 1986-os True As Steel anyagaikon előszeretettel használták színezésre több helyen, amely jól illeszkedik a kemény gitártémákhoz, pluszt adva a zene hangulatához.
Igazságtalan lenne, ha a jó kis hathúros tekerésekkel átszőtt Shout It Out-ot nem említeném meg, annál is inkább, mert ez az egyik favoritom innen. Amúgy összességében szuper témákat dobnak be mindenütt a bárdisták. Peter Szigeti és Rudi Graf nem „shreddelik” szét az anyagot, de megbízhatóan pengetnek mindvégig.
Úgy vélem, az albumot lezáró power lírai semmivel nem gyengébb a többi Warlock lemezen szereplő, hasonszőrű balladánál. Doro érzelemgazdag éneke a finom melódiáktól az erélyesebb, „ordítva szenvedős” részekig mindent felvonultat, amely a katarzishoz szükséges.
Negyven év távlatából visszatekintve ugyanolyan jóleső borzongás fog el, amikor meghallom ezt az egykori német bandát.
Számomra mind a négy albumuk egyformán kedves, tulajdonképpen az összes dal valamennyi részletét kívülről fújom. Szerencsére nem is szükséges rangsorolnom őket, amikor megszólalnak, elegendő átadnom magam a heavy metal aranykorában született szerzeményeknek. 
