Az orosz származású, ám egy ideje már londoni székhelyű csapatot a 2023-as Bardo Thodollal ismertem meg, és bár a mostani már a negyedik albumom tőlük, a szememben máig a BT jelenti az etalont. Holott Ilja Morozovék nemigen rángatják a kormányt: újra és újra ugyanazzal a stílusú és hangulatú muzsikával traktálnak bennünket, amely egy rész folk és egy rész metal, a népzenén belül pedig orosz, keleti (arab) és balkáni dallamok keverednek. Mintha ugyanazt a nagyon hosszú albumot hallgatnám, a különbséget az egyes albumok között az emlékezetes és a felejthető nóták aránya jelenti, ez alapján rangsorolom előre a Bardót és hátrébb, mondjuk, a 2020-as Spirituality-t. Persze, a nívót tekintve nincsenek nagy különbségek, a pontszám minden esetben 4 vagy 4,5, úgyhogy a tetszési indexet inkább a pillanatnyi hangulatom befolyásolja, az, hogy éppen milyen zenére vagyok vevő.
Nem tudom, mennyire árt a minőségnek, hogy a csapat az utóbbi időben ráállt az évenkénti lemezmegjelentetésre; nem gondolom, hogy nagyon mást kapnánk tőlük, ha négy-öt esztendőt kellene várni egy-egy újabb lemezükre. Megállíthatatlanul és magas színvonalon árad belőlük ez a fajta muzsika, és az összképet ez alkalommal a dalcsokor végére biggyesztett két feldolgozás (a Boro Boro az iráni-svéd Arashtól és a Şımarık a török popsztár Tarkantól) sem rontja: ezek is jól állnak nekik, még ha egy kicsit feleslegesek is.
Az Ilja Morozov (ének, gitár, népi hangszerek), Borisz Zaharjev (gitár) és Giovanni M Ruiu (basszusgitár) által feljátszott anyag zenei alapját a death/thrash metal képezi, etno oldalról pedig olyan tradicionális hangszerek szólalnak meg, mint a baglama, az oud, a zurna, a ney, a sarod, a fujara, a doul vagy éppen a darbuka. Alapvetően az olyan muzsikákat szeretem, ahol a népies íz csupán színesíti a durvább témákat, a folk metal nem az én világom. Itt ennél nagyobb az egzotikum aránya, mégis tetszik, amit hallok, hiszen a vokál és a gitárok végig biztosítják a kellő keménységet.
Nagyon bírom a keleti, szaggatott ritmusokat, és azokkal itt sem spóroltak (pl. Prey for Me). A címadó nótát didgeridoo hangjaival indítják, a rá következő Cursed Reincarnation kezdése azonban már tiszta, elsöprő erejű metal, a Mid-East Boogie nyitányában viszont tradicionális húros hangszer dallamaira andalodhatunk el. 🙂 Morozov éneke a melodikusság és a hörgés között mozog, ezeket variálja, és a különböző hangszeres betétek, megszólalások, tempók is kifejezetten változatossá teszik az anyagot, miközben a banda az állat gitárszólókról sem feledkezik meg (Forbidden Ministry, Mid-East Boogie, Where Storms Are Gathered stb.).
Nekem nagyon bejön ez a fajta etno metal; ha nem is hallgatom minden nap, üdítő változatosságot jelent a következetesen szigorú muzsikák tengerében.
