Oldalunkon ritkán kerül szóba a post-rock, annak instrumentális változata meg végképp csak említés szintjén fordul elő. Aki járatos az irányzat berkeiben, tisztában kell, hogy legyen a The Ocean néven működő német kollektíva létével, illetve minden bizonnyal tud arról is, hogy a közösséghez tartozó Robin Staps Pelagic Records név alatt egy, a műfajra szakosodott kiadót is üzemeltet. Ha pedig egy hazai formáció ennek a bizonyos kiadónak a logója alatt jelentkezik aktuális nagylemezével, a tény már önmagában elegendő ok ahhoz, hogy mi is megemlékezzünk a megjelenésről.
A törzs – igen, 2025-ben már ebben a formában, kisbetűvel – néven alkotó trió (Balázs Soma – gitár, Nyitray Dániel – basszusgitár és Szijártó Tamás – dobok) a kívülállóknak esetleg onnan lehet ismerős, hogy ők voltak azok, akik néhány évvel ezelőtt, egészen pontosan még 2019-ben Tükör címmel egy olyan rendhagyó felvétellel jelentkeztek, melyet élőben rögzítettek az Aggteleki cseppkőbarlangban. Az énekmentes post-rock, mint stílusmegjelölés a metalos közösség tagjaiban hajlamos előítéleteket ébreszteni, holott a törzs zenéjét nem embert próbáló feladat befogadni, nem megerőltető kapcsolódni ehhez a világhoz/aurához, közelítsen hozzá az ember bármilyen irány felől. Annak ellenére, hogy nélkülözi a szélsőségeket, mégis csak egy szűk réteget képes megszólítani. A miértek okait szerencsére nem tisztem tisztázni. Amúgy meg maga a trió sem törekszik arra, hogy zenekarként a szélesebb közönségréteg számára is láthatóvá váljanak. A menedék – szintén kisbetűvel – voltaképpen hangulatzene; még inkább hangulatfolyam. Az idei lemez egyébként öt tételt tartalmaz, szűk negyven percben tálalva. Ez az öt fejezet akár egy egybefüggő darab is lehetne, ahogy az egyes epizódok elnevezésének sincs jelentősége. Támpontként ugyan megállják a helyüket, de többet talán felesleges is lenne beléjük látni, illetve általuk láttatni. (Az előző korongon nem is voltak dalcímek.) Instrumentális (hangulat)zenéről kihívás összefüggő, értelmes gondolatokat írni. Talán hiábavaló is megkísérelni a dolgot… A tárgyilagosságot meg tényleg nehézkes lenne ráerőltetni a mondandómra. A törzs célja kimondva-kimondatlanul is az, hogy a hallgatót egyfajta negyedik szereplőként bevonják az előadásba, azaz az élő fellépések alkotják a zene elsődleges terepét. A moszkvai és a belgrádi fellépések, illetve a német kiadó alkotta háttér pedig bizonyítják, hogy erre határainkon kívül (is) van igény.
De nézzük az egyes fejezeteket, ugyanis a fentiek ellenére, ha csak esetlen gondolatok formájában is, de meg kell kísérelnem írni róluk. A nyitó Egy pillanatban a végtelen lassan bomlik ki a gitárhangokból, és a minimalista megközelítése ellenére széles tereket jár be, Tamás analóg érzetű dobjaival – ez a tétel számomra David Gilmour késői szólólemezeit idézi. Ha már belementem a hasonlítgatásba, az esetenként karcosabb gitárral elővezetett Levegővétel a Russian Circles dolgait juttatta eszembe, de ebben a darabban is a meditatív részek dominálnak. A középső Átfordul egy olyan szerzemény, amire talán érdemes lenne dalszöveget is írni, a Földet ér meg akár filmzeneként is megállná a helyét. A hangulatfolyamot a trió a felemelő, Otthon című epizóddal zárja.
A menedék csak azok töredékéhez fog eljutni, akikhez voltaképpen szólni tudna, de ez mégis így van rendjén. Ha csak magamból indulok ki, megfelelő hangulatban akár a metalos tábor egyes tagjait is megérintheti a törzs zenéje.
