Úgy gondolom, hogy fehér holló jelenség szeretett muzsikánkban, ha egy adott zenekar hibátlan karriert épít fel. Persze ilyenkor bőven közrejátszik a hallgató/rajongó részéről az emocionális faktor, netán az elfogultság, a szimpátia, de akkor is…
Amennyiben a death metalon belül maradunk, nálam a Death, a Morbid Angel (az Illud Divinum Insanus csak többszöri, alapos meghallgatás után adta meg magát), és az Atheist (a Jupitert most hanyagoljuk) képviseli a fentebb leírtakat, akik mindig a mezőny előtt jártak egy lépéssel, önmaguk ismétlésének elkerülésével. (Noha sohasem jártak a mezőny előtt egy lépéssel, de a Monstrosity, az Immolation, a Sinister és a Dismember is „maradandó károsodást okoztak bennem”.) Érdemes még arra is kitérni, hogy milyen környezetbe érkezett meg a Gateways to Annihilation 2000. október 17-én.
1. A műfaj nem ment olyan nagyot, a Vader Litany-jén kívül most hirtelen nem jut eszembe ebben az esztendőben megjelent, minőségi, netán korszakalkotó death metal kiadvány. (Jelentem, utánanéztem. Volt még Breeding Death Ep (Bloodbath), Winds of Creation (Decapitated), illetve Origin (Origin).
2. Még javában a tradicionális heavy metal feltámadását/újjászületését és a (retro) thrash metal felfutását ünnepeltük.
3. Tömegével tértek vissza a ’80-as évek nagy ikonjai, „hősei”, mint pl. a Nasty Savage, az Agent Steel, a Necrodeath, a Metal Church stb., ki ilyen, ki olyan produkciókkal. (Schmier is ekkor „igazolt vissza a Destructionba).
Követve a hagyományokat, a kronológiát, a hatodik Morbid Angel lemez címe stílszerűen a G hanggal kezdődik – értelemszerűen, ez az alfabetikus sorrendre vonatkozik -, elkövetői pedig ugyanúgy hárman voltak, mint két évvel korábban, a Formulas Fatal to the Flesh-en. Azaz Steve Tucker énekes/basszusgitáros (ex-Ceremony, Merciless Onslaught), Pedro Rigoberto „Pete Commando” Sandoval dobos és a főnök, a zenei agytröszt, George Michel „Trey Azagthoth” Emmanuel III gitáros. Jobban mondva ez így helytelen, pongyola megfogalmazás, lévén visszacsábították (?) Erik Rutant, aki a gitározás művészete mellett billentyűbetétekkel járult hozzá az összképhez, sőt, kettő szerzeményt, a He Who Sleepst (doomos súlyosság), illetve a rövid instrumentális Awakeninget egy az egyben ő jegyezte. (Mint, ahogyan tette azt a Dominationon is). A banda ezúttal is a Morrisoundban dolgozott (felvételek, keverés, maszter) Jim Morris producer bábáskodása alatt, míg a borító ismét Dan Seagrave keze munkáját dicséri. Ezenkívül pedig, ez volt az első olyan Morbid Angel lemez, amelyre Steve Tucker is írt dalszöveget, míg zeneileg egy középtempós korong született meg. Fogalmazzunk így: csak ¾ részben. Mielőtt rátérnék az anyag dicsőítésére, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy David Vincent távozásával nem rogyott térdre a „Beteg Angyal”, ugyanis Steve Tucker nagyon impozáns „cserének” bizonyult, mi több, előadása (hörgése) félig-meddig hajaz Vincent mesterére. A Kawazu (ez egy régies japán szó, jelentése béka) rövid, törzsi ihletésű bevezetőjét követően a Summoning Redemptionnel – beleszőve ebbe is némi tribal ízt – engedik ki a szellemet a palackból, mégpedig méltóságteljes, lassan menetelő formában. Emlékszem, Milán Peti azt írta anno a kritikájában, Pete Sandoval játékát jellemezvén, hogy teljesítményét hallva, kezdő ütősök azonnal letennék a dobverőket. Nos, ebben a kijelentésben semmi túlzás sincs, death metal körökben ő a non plus ultra, ha pedig a komplett extrém metal színteret vesszük górcső alá, akkor Dave Lombardo, Gene Hoglan, Andy Galeon, Lee Harrison, Sean Reinert (R. I. P.), Steve Flynn, Hellhammer, illetve Frost neveit illik/kell még kiemelni. Valóban, végig középtempóban menetel az album, gyors részek szinte csak mutatóban fordulnak elő, jelen esetben a súlyosságon, a nyomasztó, síri hangulaton van a lényeg, súlyosságot pedig gyors részek, grindos tekerések beemelése nélkül is el lehet érni, ki lehet vitelezni, ahogyan arra a Gateways to Annihilation egzakt példaként szolgál. Monumentális felépítésű, masszív hangzásba csomagolt, méltóságteljesen előre haladó tételekről beszélünk, úgy is, mint, Ageless, Still I Am, He Who Sleeps, At One with Nothing. Természetesen akadnak, felbukkannak gyors(abb) témák is, de azok nem érik el az Altars of Madness-en, vagy a Formulas Fatal to the Flesh-en hallható dalok sebességét, ahogyan azt, pl. a To the Victor the Spoilsban demonstrálják, vezetik elő. Miután a csapat eszköztárában mindig is ismerős fogalom volt a fogósság, természetesen ez a lemez sem kivétel ez alól, mert, annak ellenére, hogy ez egy rengeteg meghallgatást igénylő album, a catchiness egyáltalán nem szenvedett csorbát, legyen szó az At One with Nothingról, az Opening of the Gatesről (ebben is hallhatunk gyors részeket, ahogyan a Secured Limitationsben, illetve a záró God of the Forsakenben is), netán az I-ról. Mondjuk jelen esetben a fogósság nem egyenlő a Maze of Tormenttel, a Thy Kingdom Come-mal, az Angel of Disease-zel, vagy az Eyes to See, Ears to Hearrel, de akkor is a „könnyen megjegyezhető” Morbid Angel dalok táborát hangsúlyozzák, erősítik eme felvételek.
Alapos meghallgatás után egyszerűen csak a death/doom jelzőt nyomjuk a Gateways to Annihilationre, ugyanakkor, ahogyan elődjei (is), ez is egy maximális, hibátlan alkotás volt a maga idejében. Teljesen felesleges Pete Sandovalt, valamint Trey Azagthoth-ot méltatni, egyszerűen ők a death metal fejedelmei, Chuck Schuldinerrel (R. I. P.), Kelly Shaeferrel, Roger L. Pattersonnal (R. I. P.), John Tardy-val, Mike Browninggal, és még pár zenésszel egyetemben. (Oké, leírom, Kam Lee-vel is). Olybá tűnik – különösen annak tekintetében, hogy cikkem megírása közben vagy négyszer futott le az anyag -, hogy minden korábbi alkotásukról csíptek le, használtak fel ezt-azt, és gyúrták egybe azokat, de úgy, hogy annak egy különleges hangulata, atmoszférája lett. Mert megvádolhatók azzal, hogy a God of the Forsaken az Altars of Madness környékén íródott, született meg, esetleg arról az albumról maradt, hagyták le. Úgy gondolom, hogy hangulat teremtésben mindig is az élbolyban voltak, mi több, senki mással össze nem hasonlítható aura lengte körül mesterműveiket, magyarán egy utánozhatatlan, páratlan pályafutásról beszélünk esetükben.
Többet nem tudok a leírtakhoz hozzáfűzni, csak annyit, hogy boldog 25. születésnapot Gateways to Annihilation, a Morbid Angel egyik legjobbja vagy, lettél. Köszönjük szépen világra jöveteledet.
