Előző albumával, a Heathen Witchcraft-tel nagyon magasra tette a lécet maga és pályatársai előtt az Angel of Damnation. Én azzal a kiadvánnyal ismertem meg őket, és azt gondolom, a 2018-as HW a doom metal irányzat egyik kiemelkedő alkotása. Azóta sok víz lefolyt a Rajnán, a német kvartettnek elég ideje volt kiérlelnie az új lemez anyagát, kirostálni az esetlegesen gyengébb szerzeményeket, aminek eredménye ismét egy erős dalcsokor lett.
Az idei albumon – új emberként – régi ismerőst üdvözölhetünk a fedélzeten, a dobok mögött ugyanis tavaly óta az egykori Manilla Road-, ma többek között Sentry- és Trance-ütös Andreas „Neudi” Neuderth ül. A zenekar megszólalásának alapját azonban továbbra is Doomcult Messiah (Gerrit Philipp Mutz) jellegzetes orgánuma, helyenként kissé affektált, hisztérikus énekstílusa képezi.
A banda ez alkalommal is a jól bevált receptet követi: a tempókkal variál, és emlékezetes énekdallamokat, refréneket ír. Ezzel, úgy vélem, jó ideig sikerül elkerülniük az unalmassá válás csapdáját (amelybe egyik-másik doom csapat rendre beleesik). Ha végigpillantok a számcímeken, számomra egyértelműnek tűnik, hogy a program elejét nyomták meg jobban, ott kerülnek elő az izgalmasabb témák. Gondolok itt a nyitó Eternal Life in Hell vezérdallamára, amit énekkel és anélkül, lassabb és gyorsabb tempóban is megismételnek; az Evangeline ritmusváltásaira, sodort riffjeire és vágtató refrénjére; valamint a Stigmata baljós, epikus hangulatára, kalapácsütéseire, számolására. A magam részéről ezzel le is tudtam az anyag dobogós nótáit, szerencsére azonban a szeánsznak itt még messze nincs vége.
Basszusgitárral, Black Sabbath-os pörgéssel indul útjára a Warning from the Sky, amely jóleső lendületéből a későbbiekben sem vesz vissza. Innentől viszont egy kissé bealszik a zenekar és velük együtt mi is, egyre inkább a doom nyugodt vizeire evezünk. Hiába lép be Doomcult Messiah éneke mellé a Hungry Hordes of Hadesben egy fejhangú, King Diamond-os második szólam, leginkább ez az a rész az előadásban, amikor nyugodtan kimehetünk a mosdóba vagy a konyhába, semmi izgalmasról nem maradunk le. Az anyag legmonumentálisabbnak szánt zárótétele, a több mint tízperces Anal Worship of the Goatlord néhány szép dallamot leszámítva már nem sok izgalmat tartogat. Az ének és a gitár melódiái együtt mozognak, a tempó helyenként funeral doom lassúságúra mérséklődik, a refrén, azaz a dal címének végtelenségig történő ismételgetése pedig csak az unalomfaktort erősíti a hallgatóban.
A lemez végének jelentős mértékben sikerült feledtetnie velem az „A oldal” erényeit, úgyhogy elég vegyes érzéseim vannak az idei Angel of Damnation anyaggal kapcsolatban. De szeretem őket, és a mérleg nyelve a jó dalok felé billen el, úgyhogy megadom nekik az erősebbik osztályzatot, jelezve, hogy a Heathen Witchcraft album trónját ez az alkotás sem veszélyezteti.
