Csendes szelek fújdogálnak
Elég mozgalmas három hónap van mögöttem: az arizonai Phoenix-ből előbb az ohiói Columbusba tettük át családilag a székhelyünket, majd onnan hazaköltöztünk Magyarországra, közben egy Cincinnati és New Orleans városába tett kirándulásra, valamint egy néhány napos New York-i városnézésre is sikerült időt szakítani. Ehhez képest a második negyedévben rengeteg, kereken 60 idei albumot tettem magamévá. Alkotóik között rengeteg az általam eddig nem ismert előadó; néhány régi vagy aktuális kedvencem is friss lemezzel rukkolt elő, de az igazán nagy bandák esetében még várnunk kell a következő hanghordozóra. Akik a sztárok közül mégis megörvendeztették rajongóikat egy újabb dalcsokorral, engem nem késztettek egyértelmű, behódoló főhajtásra.
Ha már náluk tartunk, a Ghost Skeletája kapcsán nem éreztem késztetést arra, hogy háromnál többször meghallgassam, és a Volbeat God of Angels Trust című lemezével sem tett újra a banda akkora rajongójává, mint amekkora fan jó másfél évtizeddel ezelőtt voltam. Az Alestorm a The Thunderfist Chronicles-szel nálam egyelőre nem tudta felülmúlni a Seventh Rum of a Seventh Rum keltett, kimagaslóan jó benyomást. Soha nem voltam nagy elkötelezettje a The Haunted-nek, de vártam az új albumot (Songs of Last Resort), ami sajnos teljesen hidegen hagyott. Johan Langquist szólólemeze, a The Castle jócskán kárpótolt anyazenekara, a Candlemass idei, vérszegény EP-jéért (Black Star); még ismerkedem vele: kellemes hallgatnivaló, de messze van attól, hogy felkerüljön év végi Top 10-es listámra.
Ez utóbbi, mármint a Top 10 komoly szintmérő, és erre sajnos az április-júniusi kínálatból egyetlen kiadványnak sincs esélye. Bár a Savage Master Dark & Dangerous-ére öt pontot adtam, úgyhogy az a lemez akár még át is csusszanhat a léc fölött. A Seizure nyúlfarknyi EP-je (Black Spells and Broomsticks) szép reményekre jogosítja fel a bandát; egy hasonlóan slágeres nótáktól roskadozó LP-nek simán megszavaznám a felsőházat.
A Warbringer Wrath and Ruin-ja sokkal jobban tetszett, mint a kaliforniai thrash brigád korábbi alkotásai. A Concrete Age muzsikája továbbra is, négy lemez után is tetszik, még ha az Awaken the Gods nem sok meglepetést, újdonságot is tartogat zeneileg.
További albumok, amelyeket az elmúlt negyedév terméséből átlagon felülinek gondolok (a többségükről írtam is a Rattle A.D. hasábjain):
Angel of Damnation: Ethereal Blasphemy
Kal-EL: Astral Voyager Vol. 1
Lost Sanctuary: Harbringer of Chaos
Nightstalker: Return from the Point of No Return
Predator: Unsafe Space
Witchcraft: Idag
Persze azok az anyagok is a látóteremben vannak, amelyek a negyedév (június) végén érkeztek, ám még nem volt elég időm elmélyülni bennük. Ezekről sem gondolnám, hogy az év végi összesítéskor bekerülnének majd a legjobbak közé, ugyanis, bár a Sodom, a King Witch és a Margarita Witch Cult muzsikáját is kedvelem, ám saját zenei univerzumomban nem helyezem őket olyan magas polcra, hogy esélyük legyen arra, hogy a mezőny javát maguk mögé utasítsák.
Összességében nem panaszkodom, mert sok jó zenét hallottam, de az elmúlt három hónap potenciálját, átlagos színvonalát tekintve némileg mégis elmarad az átlagtól. (Hogy lesz meg így az év végi Top 10?) Szerencsére az elkövetkező három-négy hónapban olyan, általam kedvelt csapatok is új albummal jelentkeznek, mint a Warkings, a Scars on Broadway, a Lord of the Lost, a Mob Rules, a Helloween, a Vicious Rumors, az Eleine, Arjen Lucassen, az Igorrr, a Paradise Lost, a Paradox, az Amorphis és az Orbit Culture; remélem, hogy az ő alkotásaik közül több is emeli majd a 2025-ös év fényét.