2025. július 5. Birmingham, Villa Park 40.000 néző, meg minimum az egész világ a számítógépek (az Internet) előtt, hogy lássák, láthassák a LEGENDÁK, az ISTENEK (A HEAVY METAL ISTENEK) visszavonulását, nyugdíjba menetelét. Kik ők? OZZY OSBOURNE, TONY IOMMI, GEEZER BUTLER, BILL WARD. Ahogyan a hazai klasszikus fogalmaz(ott), „bezárult egy ajtó, egy történet véget ért”.
Előzmények 1. Valahogy úgy alakult, hogy amikor elkezdtem a heavy metallal foglalkozni, felfedeztem azt, majd később beleástam abba magamat (1987/1988 környékén – örök hála és köszönet Kása Lórándnak, hogy felnyitotta a szememet), Ozzy szólókarrierje egy az egyben kimaradt, mi több, kifejezetten ellenszenvesnek találtam. Arról pedig már nem is beszélve, hogy a Black Sabbath-hoz a Heaven and Hell volt a belépőm, sőt, akkora már ismertem a Last in Line-t, illetve a Dream Evilt.
Előzmények 2. Középiskolás, negyedikes voltam (1992/1993), amikor Ozzy „megszellőztette”, hogy végleg „leteszi a lantot”, és felhagy a koncertezéssel. (Erről csak annyit, hogy No More Tears album – 1991, majd a No More Tours egy évvel később, a legendás Costa Mesa-i fellépésekkel megfejelve, illetve Live and Loud – 1993). Arról már nem is beszélve, hogy ez volt az az időszak, amikor a doom metal relatíve publicitást kapott (ergo, „népszerűvé vált”), mindenki az ős Black Sabbathra kezdett el hivatkozni, plusz, napvilágot látott a Nativity In Black feldolgozás album. Én is ezekben az időkben szereztem tudomást az ősökről, ráadásul a Heavy Metal híradóban meghallottam a Paranoidot. Na, ettől a pillanattól kezdve nem volt már visszaút, és vált Ozzy az egyik legnagyobb kedvencemmé.
1995. október 23. Piacra dobják Ozzy hetedik szólóanyagát, az Ozzmosist. (A sors fura szeszélye „úgy hozta”, hogy előtte egy héttel került kiadásra a G/Z/R Plastic Planet korongja). Miért fontos ez az információ? Azért, mert a bajszos basszusmágusnak ez volt az első szólóalkotása, és követve a színtér alakulását, fejlődését, egy igen zúzós, modern – hozzáteszem gyorsan – klasszikus anyagot szállított le Pedro Howse gitárossal, Burton C. Bell énekessel, és Deen Castronovo dobossal. Ebből adódóan adja magát a kérdés: kik alkották a ritmusszekciót az Ozzmosison? Igen, talált, süllyedt. Geezer és Deen. Hogy melyikük (Ozzy vagy Geezer), mikor kezdett el dolgozni a saját anyagján, azt nem tudom, (vélhetően, egy időben), nagyjából lezajlott a két fél között – de, ez csak az én eszmefuttatásom – egy ilyen párbeszéd, gondolatmenet. Geezer: „Te Ozzy, becserkésztem ezt a Burton gyereket és létrehozunk a kornak megfelelő súlyos, de fogós lemezt, csináljunk mi is egy ilyet, ehhez hasonlót. Mutassuk meg a fiataloknak, hogy nem felejtettünk el zenélni, mi is oda tudunk baszni.” Ozzy: „Geezer bazd meg, igazad van, gyere, csináljuk meg, basszunk oda mi is”. És, így is tettek, soraikban Zakk Wylde-dal, akinél keresve sem találhattak volna jobb, megfelelőbb „megoldást” (meg, eleve kézenfekvő volt, függetlenül attól, hogy a Pride And Glory engem nem döntött le a lábamról). Summa summarum: 1994-1995 táján a kvartett a Guillaume Tell (Párizs), a Right Track Recording (New York), a Bearsville (Woodstock, New York), és az Electric Lady stúdiókban (New York) „ütött tanyát”, hogy rögzítse a Sötétség Hercegének aktuális korongját, mégpedig Michael Beinhorn produceri felügyelete alatt. (Vele kapcsolatban annyit illik tudni, hogy lemez legtöbb billentyűsrészét ő játszotta fel, míg az öreg cimbora, Rick Wakeman, mellotronon „kísért” a Perry Masonben, illetve az I Just Want You-ban. Fontos ugyanakkor megemlíteni azt is, hogy Beinhorn közreműködése előtt az Ozzmosis producere Michael Wagener volt, aki az előző, No More Tears keverését is végezte. A dalokat Wagenerrel, valamint egy másik felállással vették fel, amelyben Mike Inez basszusgitáros és Randy Castillo dobos volt, azzal a szándékkal, hogy az album hangzása a No More Tears-éhez hasonló legyen. A pre-produkciós folyamatok ezzel a line uppal, a Nevadai Renóban található Granny’s House Recordingban zajlottak 1994 elején, a No More Tours turné után. Miután azonban hét dal elkészült, az Epic Records állítólag kérte a produkciós stílus megváltoztatását, és Wagenert Beinhornra cserélte. A Wagener által készített anyagok közül a Perry Mason, a See You on the Other Side, a Tomorrow és az Old L. A. Tonight című dalokat vették fel újra Beinhornnal, az Aimee és a Living with the Enemy kislemezek B-oldalas kiadványaiként jelentek meg, míg a Slow Burn kiadatlan maradt. Mind ezekhez Ozzy annyit fűzött hozzá 2001-ben, hogy „nem érdekel, ha soha többé nem csinálok egy albumot sem. Lennének ezek a kibaszott agyjátékok. Egész nap énekeltetett velem, aztán amikor háromnegyednél végeztem, azt mondta: „fáradtnak hangzik a hangod. Holnap vesszük fel. És tudtam, hogy másnap azt fogja mondani: „megváltozott a hangod. Kezdjük újra”. Röviden és tömören: kibaszott óriási az Ozzmosis, magán hordozva – hangzását tekintve – az akkori idők szellemét. Értelemszerűen nehezebben emészthető, súlyosabb, talán nyomasztóbb – hangulatát tekintve -, mint korábbi kiadványai, de – könyörgöm – haladni kellett a korral.
Ami a legszembetűnőbb, hogy nincsenek gyors részek, zakatolások, a la Crazy Train, Bark at the Moon, Desire, az egész alkotást egyfajta „nyugalom”, kiegyensúlyozottság hatja át, amely minden bizonnyal Ozzy megtisztulásának köszönhető. Ugyanakkor fogós, remek témákkal telepakolt számokat nem felejtett el írni, legyen szó a nyitó Perry Masonről, az I Just Want You-ról, a Ghost Behind My Eyesról, vagy (netán) az Old L. A. Tonightról. (Mekkora már a Perry Mason basszusbetétje). Viszont, korábbi munkáival ellentétben, segítő kezek szép számmal adódtak a dalszerzés folyamán, lévén John Purdell (R. I. P. – 2003), Jim Vallance, Mark Hudson, Lemmy Kilmister (R. I. P.. 2015. 12. 28. – stílszerűen a See You on the Other Side-ot követte el), Dudas (Denial – ez Hudsonnal közös nóta), valamint Steve Vai (My Little Man) sorakoztak fel Ozzy mögé. Ja, azt pedig el ne felejtsem megemlíteni, hogy a Thunder Underground riffjei, témái akkora ős Black Sabbath(ok), hogy csak na. A Tomorrow is óriási. Egyszóval: Ozzy hozta a kötelezőt és egy parádés lemezt szállított le 1995-ben (is), maximálisan igazodva az akkori zenei klímához, csupán „egy fokkal” nehezebben volt befogadható, mint elődjei. Gondolom, azt már meg sem kell említenem, hogy egy utánozhatatlan, megismételhetetlen, 150%-os karrierről, pályafutásról beszélünk. Annyit tennék még hozzá, hogy 2019-ben látott napvilágot az Ozzmosis Part Two (https://www.last.fm/music/Ozzy+Osbourne/Ozzmosis+Part+Two), illetve, hogy az AllMusic zenei weboldalnak írt írásában Stephen Thomas Erlewine bírálta az albumot, amiért az nem fejlődött a korábbi, No Rest for the Wicked és No More Tears című kiadványokhoz képest. (Most nem tudom, hogy a csávó süket-e, vagy rossz lemezt hallgatott, de inkább ne nyilatkozott volna).
Zárszó: köszönünk szépen mindent Mr. Osbourne, Black Sabbath, kizárólag szuperlatívuszokban nyilatkozok Önökről, egyszerűen bámulatos, utánozhatatlan, amit Önök véghez vittek, megvalósítottak. Közhely, de igaz: kurva szomorúak és szegények leszünk Önök nélkül, hiányozni fognak, ellenben a heavy metal trónján elfoglalt első helyük, az idők végeztéig megingathatatlan.
