Négy hónappal ezelőttig álmomban sem gondoltam volna, hogy még egyszer az életben újra láthatom élőben egyik kedvenc német bandámat, amely nem más, mint a Running Wild.
Aztán március elején egyszer csak robbant a hír, hogy a Rockmaraton egyik napján Rock ‘n’ Rolf zenekara lesz a headliner. Több sem kellett, máris lecsaptam egy akkorra szóló napijegyre, mert 1987 és 1990 után harmadszor is ott kellett lennem a germán kalózok támadásának helyszínén.
Július 3-án aztán elérkezett az idő… Délután a Warmen műsorával melegítettünk be cimboráimmal, örömmel konstatálva, hogy a billentyűs főnök, azaz Janne Wirman megnyerte magának a gitáros/énekes posztjára elsősorban az Ensiferumból (és a szép emlékű Northerből) ismert Petri Lindroos-t. A rekkenő hőségben tisztességes bulit nyomtak, két Children of Bodom nótát is műsorukra tűzve. Nem sokkal utánuk a Moby Dick korrekt szettjébe néztem bele, majd a svéd Avatarium, később pedig a My Dying Bride melankólikus taktusait üdvözölhettük. Mielőtt azonban végeztek volna, muszáj volt erőinket átcsoportosítani a nagyszínpadhoz, hogy viszonylag jó helyről tekinthessük meg társaimmal az est fénypontját, a Running Wild show-ját.
Már a Chamber of Lies felvezető taktusai alatt óriási üdvrivalgás volt a nézőtéren, majd a Fistful of Dynamite valósággal robbant a színpadon! A közönség kitörő örömmel fogadta a gemán legénységet, amely a koncert utolsó hangjáig, sőt, még azon túl is kitartott! A setlist az általam leggyengébb eresztésnek gondolt Shadowmaker albumról két nótát is tartalmazott, ezek egyike, a Piece of the Action következett, amely végül élőben egész jól működött. A másik valamivel később a Locomotive langyosan zakatolós tétele volt, amely szintén elment így élőben, bár véleményem szerint választhattak volna ütősebb dalokat is ezek helyett a meglehetősen gazdag életműből. Szerencsére az általam abszolút mélypontnak tartott Me & the Boys egyáltalán nem került elő, úgyhogy a banda viszont látásán túl ilyen apró dolgoknak is tudtam örülni! 
A Death or Glory dalcsokrot a Bad to the Bone és az übersláger Riding the Storm képviselte, nem kis boldogságunkra! Michael Wolpers rövidke, nem rossz, bár szerintem teljesen fölösleges dobszólóját követően kaptunk egy lelkesítő Little Big Hornt, majd egy közönségénekeltetős Branded & Exiled alapvetést, amely a későbbi időkben újravett verzióra épült, szakítva a nyersebb és sötétebb, 1985-ös változattal. Mindegy is, a Branded, az Branded, úgyhogy imádtuk!
A Pile of Skulls albumról a nekem igencsak kedves Lead or Gold tarolt, majd a kiváló Soulless került elő a Black Hand Innről. Ez azért is örömteli, mert a Sweden Rock Festival közönsége egy hónappal korábban a Soulless-t nem kapta meg a bandától.
Elérkeztünk az Under Jolly Roger mindent elsöprő ágyúzásához, amely igazi katarzist okozott valamennyi jelenlévőnek! A refrént torkunk szakadtából üvöltöttük együtt Rolffal, aki a koncert előtt két nappal töltötte be 64. életévét, ám ez egy cseppet sem látszott rajta! Energikusan mozgott a színpadon, gitárjátéka hathúros társával, Peter Jordanéval egyetemben jó formát mutatott, ahogy énekhangja is hozta az elvárt szintet. Az ősi kalóztéma során -ahogy jellemzően több nóta felcsendülésekor- kaptunk bőven pirotechnikát! A háttérben valamennyi elhangzott tétel alatt a dalszöveg tematikájának megfelelő, igényes animáció futott, amely látványfaktor nagyszerűen járult hozzá az összhatáshoz. A hangzás az én fülemnek teljesen megfelelt, bár hallottam a koncertet követően ezzel ellentétes véleményt is.
Az Under után elköszöntek tőlünk, de mi tudtuk, hogy a hatásvadász szünet nem tarthat örökké, még legalább egy ráadásnak jönnie kell! És jött is, méghozzá az epikus „Kincses sziget” 11 perces költeménye!
„Treasure Island – where the brave fell
One-legged devil from the pit of hell
Greedy demon on his treasury
Cursed the island, oh, eternally”
Mindenki együtt nyomta a kalózkapitánnyal a fő strófát! A koncert végére teljesen be is rekedtem, annyira magukkal ragadtak a klasszikus himnuszok!
Sajnos a show negyed órával előbb véget ért, mint azt a program írta, amely a negatívumokhoz sorolandó, de mindent összevetve elégedetten távozhattunk Dunaújvárosból ezen az éjjeli órán.
Feltehetően utoljára volt szerencsénk Kaspareket és társait élőben látni, de -mivel roppant elfogult vagyok, ha a Running Wild-ról van szó- ez nekem minden pénzt megért! 
A közeli színpadi képeket köszönjük Varga Lászlónak (VARESZ.Fotó) !!