A zene mint élmény teljességéhez a külcsín is szervesen hozzátartozik: az adott csapat imázsa, színpadi megjelenése, a muzsikusok kinézete, a lemezborítók. Mindezek sokat hozzá tudnak tenni a hallott produkcióhoz, bizonyos esetekben azonban rontanak az összhatáson. Az előadók által jól kigondoltnak vélt tematika időnként megmosolyogtatóvá, esetleg röhejessé válik, ráadásul mi, hallgatók hajlamosak vagyunk arra, hogy a csomagolás alapján ítéljünk meg egy bandát, zenét, albumot, vagy hogy előítéleteinktől indíttatva meg se hallgassuk azt. Egyesek számára ilyen viccbanda a Manowar, a Lordi, a Warkings, a Gloryhammer, a GWAR, de akár a Powerwolf is, holott ezek a csapatok is magas színvonalon játsszák a metalt. És persze jelen cikkem főszereplőit, a brit Alestormot sem igazán lehet komolyan venni: elég, ha a sarus, skót szoknyás, baseballsapkás, gitárszintetizátoros frontemberre, Christopher Bowes-ra, a kinézetükben a ’80-as évekbeli aerobicvideók korszakát idéző húrpengetőkre, vagy a színpadi, óriás gumikacsára gondolunk. Miközben, tegyük hozzá, a brigád lemezen és élőben is kalózosdit játszik – amit így nem igazán lehet komolyan venni.
Nem úgy, mint ezen a téren nagy elődeiket, a Running Wild-ot, akiknek tényleg elhittük, hogy halálfejes lobogó alatt hajóznak, és a spanyol gályákat megcsáklyázva nem ejtenek foglyokat. Ám miután úgy tűnik, Kasparek kapitány és legénysége a nem olyan távoli jövőben végleg bevonja a vitorlákat, a Sörvihar vezérhajóvá lép elő, szorosan a nyomában az osztrák Visions of Atlantis-szal (akiktől ugyan soha nem állt távol a tengeres tematika, ám csak az utóbbi három-négy évben csaptak fel tengeri rablónak).
Az Alestormot elintézhetnénk annyival, hogy megosztó zenekar, amely magas színvonalon, ugyanakkor kiszámíthatóan játssza a slágeres bulimetalt. Nagyjából a 2020-as Curse of the Crystal Coconut óta követem nyomon a csapat munkásságát, és legutóbbi LP-jüket, a 2022-es Seventh Rum of a Seventh Rumot tartom a legütősebb alkotásuknak. Ahhoz és a tavalyi Voyage of the Dead Marauder EP-hez képest az idei The Thunderfist Chroniclest kezdetben messze nem éreztem olyan izgalmasnak. Pedig ez is fülbemászó dalok füzére, ám mintha Bowesék ezúttal kevésbé harsány színekkel operálnának – gondoltam az első egy-két hallgatást követően. Ma már azt mondom, úgy tudtak újat hozni az Alestorm muzsikájába, hogy mind zeneileg, mind hangulatilag is önazonosak tudtak maradni.
A nyitó Hyperion Omniriffet a tőlük megszokott keltás-folkos szintihangzás színesíti, ugyanakkor Bodor Máté gitárja – ahogy azt a zenekar előzetesen is jelezte – a szokottnál keményebben dörren meg. Az összetett refrén természetesen már itt is magával ragad. A Killed to Death by Piracy-re egyfelől hegedűs hangzás, táncos tempó, másfelől súlyos gitársound jellemző, harmadrészt egyfajta gloryhammeres áthallást, kikacsintást is érzek benne, ami talán nem teljesen véletlen, hiszen utóbbi csapatot is Bowes alapította, és ha zenészként már nem is aktív benne, dalszövegeket a mai napig ír a testvérbandának.
A Bananában meghökkentő szintis, helyenként már-már indusztriál-techno megoldásokat hallunk, a Frozen Piss 2-be egy kis tangóharmonikás humppa-témát és egy japán nyelvű, énekesnő (Sasaki Shiori) által előadott versszakot is becsempésztek. A The Stormban Patty Gurdy még csak tekerőlantozik, a záró, monumentális Mega-Supreme Treasure of the Eternal Thunderfistben viszont már dalra is fakad – nem kisebb metalszemélyiség, mint a Symphony X-es Russel Allen társaságában. Ám mielőtt még erről a szerzeményről szólnék bővebben, a Mountains of the Deep-ben Bowes egy hatalmas mellű szirénről énekel, a kissé The Pogues-ízű zenét hallva nekem viszont az jut eszembe, mintha ez alkalommal a megszokottnál erősebb lenne a kelta folkos vonal. A Nekrogoblikon-feldolgozás Goblins Ahoy! – mindenekelőtt a nyitó „hangjátéknak” és a lalalázós vokáloknak köszönhetően – is az eredetihez méltó, kellően vicces darab.
És akkor az anyag ékkövéről, a Mega-Supreme Treasure…-ről néhány szót. Először is, a csapat soha nem írt még ilyen hosszú nótát, ami bár 17 perces, sokadik hallgatásra sem érzem unalmasnak. Nyilván epikus, ugyanakkor zeneileg és hangulatilag is változatos darab, amelyről helyenként ugyancsak a Gloryhammer munkássága jut eszembe: sokszínű az ének, a nóta tobzódik a dallamokban, plusz, ahogy említettem, Patty Gurdy és Russell Allen énekét is itt élvezhetjük, és Máté gitárjátéka is itt a legszilajabb. Olyan az egész, mintha egy egyveleget, medley-t hallgatnék, amelybe különböző Alestorm dalrészleteket vágtak össze, amelyek végül egységes egésszé, kerek történetté állnak össze.
Azt gondolom, a csapat zeneileg fokozatosan egyre kijjebb terjeszti a határait, amire szükség is van ahhoz, hogy a sokadik hasonló tematikájú lemez után se váljanak unalmassá. Skót szoknya ide, gumikacsa oda, engem ez alkalommal is meggyőztek, olyannyira, hogy egy következő fesztiválon az ő fellépésük közeledtével egész biztos a színpad felé fogom venni az irányt.
