Az Ozzmosisról írt cikkemben már kifejtettem Ozzy-hoz fűződő viszonyomat, és azzal sem fárasztok senkit, hogy 1970. február 13-án vésték kőbe a heavy metalt, ehelyett csak annyit írok, hogy összetörtem, még akkor is, hogy ha szinte közömbösen fogadtam a hírt, miután nagyobbik fiam felhívott és közölte velem a tényt. Első kérdésem az volt, „fiam, nem kacsa a hír”? A válasz: „nem az”.
Az viszont nagyon megdöbbentett, hogy mindez ilyen gyorsan zajlott le. Július 5-én még mindenki őt (és társait) ünnepelte, szinte „mennybemenetelként” élve meg a pillanatot – aztán 17 nappal később ez valósággá vált. Karizmájában, kisugárzásában, életvitelében és hatásában egyszerűen verhetetlen volt. Ő, Lemmy, Dio és Phil Lynott számomra egy kategóriába tartoznak, ha ezekről a fogalmakról beszélünk. (Na jó, Dio azért sosem vetette el annyira a sulykot, mint a többiek.)
Köztudott, hogy miután kirúgták a Black Sabbathból, Ozzy fél évig egy Los Angeles-i szállodában lakott, ahol kokainon, alkoholon és pizzán élt. Tulajdonképpen Sharon Arden, a Jet Records főnökének, Don Ardennek a lánya hozta vissza őt az életbe. Ő tartotta benne a lelket, látott benne fantáziát – a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem. Most viszont térjünk vissza 1985-be. Július 13-án, szombaton a Wembley Stadionban (London) és a John F. Kennedy Stadionban (Philadelphia) egyaránt fontos események történtek, ugyanazon fedőnév alatt: Live Aid. Különösen az utóbbi vonta magára a figyelmet (a Wembley-ben kétségkívül a Queen lopta el a show-t), mivel ezen a koncerten állt össze először újra a klasszikus Black Sabbath. (Csakhogy ez közel sem volt így – erre később még visszatérek, mivel első kézből kapott információkkal is rendelkezem.) Ekkorra Ozzy már viszonylag tiszta volt, sőt, javában dolgozott negyedik szólóalbumán, a The Ultimate Sin-en. Ahhoz képest, hogy mekkorát szólt végül és milyen sikeres lett, a produkciós folyamatok előjelei korántsem voltak kedvezőek.
Az előzmények: miután Ozzy 1985-ben visszatért a Betty Ford Központból – ahol kábítószer-használat miatt kezelték –, jelentős mennyiségű, Jake E. Lee által írt zenét kapott „ajándékba”. Miután az előző lemeznél (Bark at the Moon, 1983) becsapták a szerzői és kiadási jogdíjak ügyében, Lee ezúttal csak akkor volt hajlandó közreműködni, ha előzetesen írásban garantálják számára a zeneszerzői elismerést és a szerzői jogokat. (Hasonló volt a helyzet a Daisley–Kerslake párossal is – Isten nyugosztalja őket.) Lee zenéje képezte az album gerincét. A dalszövegeket nagyrészt Ozzy régi basszusgitárosa és szövegírója, Bob Daisley írta. A helyzet azonban bonyolulttá vált: Daisley a felvételek előtt távozott a zenekarból, miután nézeteltérése támadt Ozzyval. Helyére Greg Chaissont szerződtették. Chaisson állítása szerint az album basszusszólamainak nagy részét ő írta, ám rövid időn belül kirúgták, mivel Osbourne úgy érezte, megjelenése nem illik a zenekar imidzsébe.
A négyhúros posztra végül Phil Soussan (teljes nevén Philip Raphael Soussan) érkezett, közvetlenül a felvételek megkezdése előtt – pontosabban felhívták, és meggyőzték a csatlakozásról. (Hozzá kell tenni: nem volt tapasztalatlan újonc – korábban a Wildlife zenekarban edződött, pallérozódott.)
Phil: „Mi volt a reakcióm? Egy kicsit meglepődtem, de ismertem Ozzyt, és már sokszor beszéltem vele, szóval nem voltam megdöbbenve vagy ilyesmi. Sokszor találkoztam vele. Sharont is elég jól ismertem, és a management összes tagját is.” Ugyanakkor nem ő volt a potenciális jelölt, lévén, – ahogyan, annak idején nekem „az áldozat” elmondta -, „alapos meghallgatások zajlottak.” Továbbá hozzátette, hogy „az álmom az volt, hogy zenélhessek, és ebből megélhessek. Izgatott voltam, hogy Ozzy-val játszhattam, és nagyon boldog voltam, hogy elmondhattam, most már látom a módját, hogyan valósíthatom meg az álmomat. Nagyon jól éreztem magam, bár tudtam, hogy lesznek még sokan mások, akikkel a későbbiekben szeretnék majd játszani.” És itt, most, ezen a ponton jön képbe a Philadelphiai Live Aid, ugyanis szó sem volt a klasszikus Black Sabbath összetrombitálásáról. Phil: „Arra készültünk, hogy Ozzy Osbourne zenekaraként nyomjuk le azt a koncertet, de az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy újjáalakítják a Sabbath-ot, hogy megcsinálják a bulit.” Mintegy érdekességként Phil szájából, hogy miért nevezték Ozzy-t Madmannek. „Ozzy-t azért nevezték őrültnek, mert bármit megtett volna, hogy nevettethessen! Csak nézd meg az akkori újságokat és magazinokat. Sosem láttam drogozni, de régen úgy ivott, mint a gödény! Vagy sokat ivott, vagy nem ivott sokat, ha érted, mire gondolok!” A már korábban említett kavarásokról így szólt anno Phil: „Fogalmam sincs, miért ment el Bob. Állandóan ki-bejárkált Ozzy-nál, és amennyire én tudom, bármikor újra felbukkanhatott volna.” Mondjuk eddigre már javában nem lehetett Philt eladni a hangszerén, mindenesetre meglepett, amikor azt nyilatkozta, hogy „azt mondanám, hogy tehetséges voltam, bár nem voltam annyira tapasztalt, mint a többiek. Akkoriban én voltam a zenekar legfiatalabb tagja. 24 éves voltam.” Ehhez képest tőle jött az album – meg, úgy en bloc a ’80-as évek (egyik) – legnagyobb slágere. Igen, a Shot in the Dark, amely Ozzy-t még magasabb népszerűségi régiókba katapultálta. Erre később visszatérünk. De, nemcsak a basszusgitáros, hanem a dobos személye is új lett, hiszen a Bark at the Moont feljátszó Tommy Aldridge helyére, Randolph „Randy” Frank Castillo (R. I. P. – 2002. 03. 26.; bőrrákban hunyt el -, amúgy ex-Le Mans, Black Sheep, Lita Ford; tehát tapasztalatnak egyáltalán nem volt híján). Személyéhez Phil csak annyit fűzött, hogy „egyébként Randy Új-Mexikóból származott az USA-ból, nem Mexikóból.” Sem Daisley, sem Chaisson dalszerzői közreműködését nem tüntették fel az album 1986-os első kiadásán, bár Daisley a későbbi kiadásokon elismerést kapott. További érdekességek: a jövőbeli Y & T, Suicidal Tendencies és Megadeth dobos, Jimmy DeGrasso Lee-vel és Daisley-vel dolgozott együtt az album demóin, de a zenekarnak ez a verziója szétesett Ozzy, a Black Sabbath 1985-ös nyári Live Aid-beli újjáalakulási koncertjének elkötelezettsége miatt. (Castillo és Soussan csak azután léptek DeGrasso és Daisley helyére, miután a felvétel elkezdődött). Sőt, a lemez munkacíme Killer of Giants volt, a korongon szereplő dal „után, szabadon”, Ozzy viszont az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy a címet A végső bűnre változtatja. Ami nekem toronymagasan a kedvenc alkotásom szólókarrierjét illetően, azt ő a legjobban utálta, ugyanis az 1985-ben, a Townhouse-ban, (London), az AIR-ben, (szintén London), illetve a Davout (Párizs) stúdiókban felvett anyag producere Ron Nevison volt, akit tulajdonképpen, a halál f@szára kívántak. Ozzy: „Ron Nevison producer nem igazán végzett nagyszerű munkát. A dalok nem voltak rosszak, csak furcsán voltak „megcsinálva”. Minden kibaszottul ugyanúgy érződött és hangzott. Nem volt benne fantázia. Ha valaha is lenne egy album, amit újra szeretnék keverni és jobban csinálni, az a The Ultimate Sin lenne.” Hozzátéve, hogy „sok szempontból olyan, mint egy nosztalgikus utazás, különösen az albumborítók tekintetében. Ez az, amit most hiányolok az albumokból – régen dupla borítóban lehetett olvasni mindazt, amit tudtál.” A keresztvizet hozzá hasonlóan úgy Jake E. Lee, mind Phil Soussan is alaposan lerántották. Jake: „Diplomatikusan fogalmazok, ha azt mondom, hogy Nevisonnal nehéz volt együtt dolgozni. Nem valami nyitott fazon: sajátos módon hallja a dolgokat, és azt hiszi, mindig az az egyetlen megfelelő út, ahogy ő gondolja. Nekünk viszont szintén megvoltak a magunk elképzelései, így nem is tudtunk kompromisszumokat kötni, folyamatosan hadakoztunk egymással. Általában az jött ki győztesen egy-egy vitából, aki a legerőszakosabbnak bizonyult, vagy a legtovább hajtogatta a maga igazát.
Mindez gyökeresen eltért Max Norman munkamódszerétől, hiszen ő eredetileg hangmérnökként kezdett dolgozni Ozzy mellett, és mások is az Ozzy lemezek alapján kezdték el hívogatni producernek. Úgy tudom, más bandákkal nagyon keményen bánt, de Ozzy mellett visszavedlett sima hangmérnökké. Ron Nevisonnal teljesen másképp dolgoztunk, és az elvárásai is mások voltak. Max néha olyan dolgokat is újrajátszatott velem, amiket tökéletesnek gondoltam, Nevison viszont egyáltalán nem ragaszkodott ahhoz, hogy például az összes ritmusgitár-sáv teljesen ugyanúgy szóljon. A lemezt visszahallgatva egyébként nagyon jók a ritmusgitárok, vagyis ebben például alighanem neki volt igaza, és nem kellett volna olyan feszesen nyomni mindent, ahogy azt én gondoltam.” Phil: „Nagyon kevés kellemes élményem van Ron Nevisonnal kapcsolatban, amiről beszélhetnék. Szeretem hígítónak hívni, nem producernek! (Eredeti: I like to call him the RE-ducer not the producer!). Egyébként anyukám mindig azt mondta, hogy ha nem tudsz valami jót mondani valakiről, akkor ne mondj semmit.” Ilyen előzmények után lett a The Ultimate Sin az addigi legsikeresebb, legkelendőbb Ozzy korong. Miben különbözött elődjeitől? Pl. abban, hogy egy kilencszámos slágerparádé született a műhelyében, tele rettentően fogós, azonnal a fülben ragadó, könnyen emészthető szerzeményekkel. Mi több megkockáztatom: súlyosabbra vette a figurát, mint korábban. Eleve, Jake E. Lee már a Bark at the Moonon bizonyította, hogy Randy Rhoads (R. I. P.) méltó utódja, itt viszont rátett még egy lapáttal korábbi teljesítményéhez képest (mekkorák már a Fool Like You üveghangokkal átszőtt bevezetése), míg a friss ritmusszekció felteszi a koronát a végeredményre. Egyértelműen vérfrissítést, új erőt, energiát csempésztek a muzsikába, új távlatokat, dimenziókat nyitottak Ozzy előtt, amelyek aztán későbbi anyagjain kamatozódtak, szökkentek szárba, öltöttek testet. (Meg, hát az sem mellékes, elhanyagolható tényező, ahogyan a lemez a MINDENHATÓ címadó tétellel, benne a súlyos riffekkel, csikorgásokkal). Úgy gondolom, Phil Soussant engedték kibontakozni, ahogyan arra Secret Loser, vagy a Lightning Strikes ékes példaként szolgálnak. Teret kapott a billentyűs hangszer is, viszont abban komoly tévedésben vagyunk, hogy azokat Mike Moran kezelte. Phil: „Nem Mike Moran volt a billentyűs, hanem John Sinclair.” (Ugye, mennyi turpisságra derül fény?). Folytassuk tovább: Never Know Why, Thank God for the Bomb, Never, a Killer of Giants pedig a MESTER, a SÖTÉTSÉG HERCEG-ének egyik legszebb balladája.
A bankot robbantó nóta viszont egyértelműen a kissé melankolikus Shot in the Dark volt, és ez egy az egyben Phil Soussan érdeme, amiről hitte, hogy majd ekkorát robban. „Fogalmam sincs. Felajánlottam Robin George-nak (R. I. P. – 2024. 04. 26., egyébiránt a zenész Dangerous Music albumán kollaboráltak), de ő visszautasította. Amikor Ozzy meg akarta csinálni, sosem gondoltam volna, hogy ekkora sláger lesz belőle. Hatalmas és fiatal rajongótábort szerzett Ozzy-nak. Pályafutása legnagyobb koncertjeit adtuk a siker után, és lányok voltak, fiatal lányok, ezrével – egy Ozzy-koncerten!” Mindez oda vezetett, hogy a dal – kis túlzással – eladta a komplett lemezt, ennek eredményeként a The Ultimate Sin 1986. május 14-én beplatinázódott, és 1994-re dupla platina státuszra tett szert. Megjelenésekor a The Ultimate Sin volt Ozzy, a slágerlistán legmagasabban jegyzett stúdióalbuma, mivel a heavy metal népszerűsége az 1980-as évek közepén megugrott. Végül az anyag több mint 2 000 000 példányban kelt el világszerte, egyben az Egyesült Királyságban ez volt az utolsó Ozzy lemez az első négy közül, amely ezüst minősítést kapott (60000 eladott darab) a Brit Fonográfiai Ipartól. És azt tudtátok, hogy a session alkalmával egy, a lemezre végül fel nem kerül szám (You said it all) is született, ellenben a Shot in the Dark single, japán változatán helyet kapott? Erről is Soussan mestertől kaptam tájékoztatást, felvilágosítást arra nézve, azt illetően, hogy miért volt ez így akkoriban. Néha csak néhány dalt tudsz feltenni egy lemezre, és mégis ki akarsz adni egy másikat is. Ez mindig is nagyszerű dolog volt a B-oldalas dalokban. Sajnos ezek mára végleg eltűntek.” Milyen lett a korong fogadtatása? Már utaltam rá, nagyot gurított vele az Öreg, és ezt Phil is alátámasztotta. „Lenyűgöző kritikákat kaptunk. Sharon azt mondta nekem, hogy Ozzy a The Ultimate Sin album után visszavonul, mert nem volt rajta egyetlen slágerük sem. A Shot in the Dark után viszont karrierje hirtelen beindult, a többi pedig már történelem. Úgy hiszem, hogy a mai napig az a turné volt Ozzy legnagyobb turnéja, és úgy hiszem, hogy soha nem volt nagyobb példányszámban elkelt kislemeze.”
Turné. Köztudott, hogy a Master of Puppet-tet megjelentető Metallica-t „cserkészte be” előzenekarának, megfejelve az 1986. augusztus 16-án (szombaton), a Donington fesztiválon tartott headlineres szereplésével, ahol rajta kívül még a Scorpions, a Def Leppard, a Motörhead, a Bad News, a Warlock és Tommy Vance DJ „tették tiszteletüket”. Phil: „Este játszottunk, és ez volt a legnagyobb show, amit valaha játszottam. Jól emlékszem rá, bár semmi különös nem történt, ami különbözött volna a többi műsorunktól. Azt hiszem a Def Leppard és a Motörhead is játszott, talán a Scorpions is.” (Ez volt az a korszak, amikor a zenészek sárga (arany)/fekete „hacukákban feszítettek”.) Egy gondolat erejéig a Metallica-val közös portyáról. Phil: „Akkor nyitottak nekünk, amikor igazán elkezdtek nevet szerezni maguknak az USA-ban. Igen, nagyon jól kijöttünk velük. Műfajuk csúcsán voltak, és ez volt a kezdete sok olyan zenekarnak, amelyek hamarosan ezt a zenei stílust játszották”. Sajnálatos módon az aranytojást tojó tyúk összetétele szétszéledt, Randy Castillo-n kívül mindenki vette a kalapját, szedte a sátorfáját. Phil: „Azt gondoltam, ideje továbblépni. Nem voltam megelégedve a fennálló üzleti és kiadói megállapodásokkal, és úgy éreztem, itt az ideje, hogy felfedezzek néhány más lehetőséget, amelyekről korábban beszéltem.” Kapcsolatban maradtak-e egymással a kenyértörés után? „Nem. Nem igazán. Szerettem volna megtenni. Nagyon jól kijöttem Ozzy-val és Sharonnal, és hogy őszinte legyek, hiányoznak.”
OZZY PEDIG MINDIG IS HIÁNYOZNI FOG NEKÜNK. Ennyi.
