2025. július 22. A nap, amely megrengette az egész zenei világot, sőt, nem csupán azt! Szinte alig van ember a bolygón, aki minimum ne hallotta volna ezt a nevet: Ozzy. A heavy metal keresztapja, azaz a Sötétség Hercege, a Madman, vagy ahogyan anyakönyvezték; John Michael Osbourne, ezen a napon távozott a földi létből az égi zenekarba.
Most eltekintenék attól, hogy hosszasan azt fejtegessem, miként lett a diszlexiás, hiperaktív kissrácból különböző melóhelyeken, alkalomadtán börtöncellában tett vargabetűk után világhíres (bizonyos tekintetben hírhedt) zenekari frontember.
Szándékosan nem énekest írtam, mert ő több volt annál. Számtalan későbbi zenész az ő, és az egész életét szinte keretbe foglaló Black Sabbath hatására vett mikrofont, hangszert a kezébe. Nemzedékek nőttek fel a dalaikon, egy új rockzenei műfajt teremtettek. Nagyon szerencsésnek gondolom a generációnkat, hogy kortársainkként tisztelhetjük Iommit, Butlert, Wardot, és Ozzyval is azok lehettünk! Még most is furcsa, hogy a Mesterről múlt időben kell fogalmaznom, mert ugyan mindannyian tudtuk, bármikor bekövetkezhet a legrosszabb, mégis annyira hihetetlen ez az egész! 
Mivel azonban a kegyetlen valóságon változtatni senki nem tud, megemlékeznék róla egy albumával. Bevezetésként dióhéjban azért felelevenítem, fiatalkori sikerei csúcsán hogyan is botlott meg, zuhant a pokol bugyraiba, majd hamvaiból Főnixként föltámadva, miképpen lépett Mr. Osbourne a szólópályára.
A hetvenes években a Black Sabbath elképesztő népszerűségre tett szert világszerte, hatalmas pénzbevételeik pedig elvakították a négy zenészt. Alkoholhoz és drogokhoz nyúltak, de Ozzy ebben is kitűnt közülük. Néhány év alatt odáig jutott, hogy tulajdonképpen nem volt tiszta pillanata. Miután önpusztító életmódja tarthatatlanná tette helyzetét, 1979-ben hivatalosan is kikerült anyazenekarából. Amikor úgy tűnt, végleg elmerül a mindent felemésztő depresszióban, néhány hónap alkoholgőzös önsajnálat után mentőövet dobtak neki, ugyanis egy jónevű producer, Don Arden, majd később annak lánya, bizonyos Sharon Arden hathatós segítségével kitűnő képességű társakat talált a folytatáshoz, és újradefiniálva önmagát bevonult az egyetemes zenetörténetbe. Jöttek a jobbnál jobb albumok: elsőként a Blizzard of Ozz, majd rákövetkező évben a Diary of a Madman.
Sajnos roppant tehetséges gitárosa, Randy Rhoads a második stúdióalbum megjelenését promotáló turné közben repülőgép szerencsétlenségben, mindössze 25 évesen életét vesztette. A fájdalom ellenére a koncertkörút hamarosan Brad Gillis beugrásával folytatódott (az ott készült felvételek kiadásra is kerültek 1982-ben), majd 1983 novemberében megjelent a harmadik stúdiólemez is, a Bark at the Moon, immár egy másik fiatal gitárzsenivel, Jake E. Lee-vel.
Ezzel az kiadvánnyal szeretném feleleveníteni ifjúságom meghatározó előadóművészének emlékét, aki Birmingham munkásnegyedéből érkezve – a Black Sabbath-ban elért óriási sikerei után – másodszor is a világ csúcsára emelkedett.
Kötődésem már ’83 végén kialakult a Bark dalaival, ugyanis az újpalotai, nyolcadik emeleti lakásunk konyhájában egész tűrhetően lehetett fogni a Szabad Európa Rádió adását. Ekecs Géza bácsi (valódi nevén Cseke László, 1927-2017) zenei műsorában ezt az anyagot mutatta be, magyarázva közben a dalcímek jelentését, a szövegek tartalmát. Máig tisztán emlékszem arra a semmihez sem fogható hangulatra, amikor a címadó tételt kicsit sípolva, sisteregve, hullámozva, néhol elhalkulva, majd visszahangosodva legelőször hallottam. A lemez még az országban sem volt, de én már Ozzyval „együtt” énekelhettem, hogy „Oooh, yeah, bark at the Moon”! Most, hogy a jó öreg Ozz papa már eltávozott, még a szemem is párás lesz kissé, ahogy ezekre az emlékekre gondolok. Lehet, szentimentális vagyok, de talán jelen esetben, amikor ennyire friss még a gyászhír, ez elnézhető nekem.
’84 elején aztán, akkori kedvenc lemezboltomban, a Bacsó Béla utcai Music Boxban meg is vettem a csillogó, fekete korongot. Hazavittem és áhítattal hallgattam, ahogy megszólalt a lassan menetelő Rock ‘n’ Roll Rebel, majd a pörgősebb Bark at the Moon! Kicsit persze furcsa is volt, hogy nem hullámzik, nem zúg a felvétel, ellenben markáns és egyedi hangzása van. Bob Daisley basszusgitárjának lágy, mégis szépen „búgó” tónusa ma is etalon számomra, játéka élményszámba megy, mintha nem is egy ritmus-, hanem egy szólóhangszer lenne a kezében. Tommy Aldridge óramű pontos, erőtől duzzadó dobolása szintén tanítani való, ahogy Jake E. Lee húrnyűvésében sincs fikarcnyi hiba sem. Talán kevesen tudják, hogy az 1957-es születésű Jake-et épp a Black Sabbath elhagyása után frissen szólópalyára lépő Ronnie James-től happolta el Ozzy. Szóval, amit Lee – többek között – a Bark nótában művel, az fenomenális. (A szám végi szólója pedig annyira zseniális, hogy egy német heavy metal együttes, bizonyos Saints’ Anger szinte egy az egyben – finoman fogalmazva – átemelte az 1985-ös, egyetlen nagylemezén szereplő Wrong or Right című dalába.)
És milyen a Bark at the Moon egészén az ének? Hibátlan, érzelemgazdag, kitűnő dallamokkal, jó szövegekkel, tökéletes refrénekkel! Az anyag felvételekor Ozzy csupán 34 éves volt, életmódja ellenére csúcsformában hoz minden egyes hangjegyet a maga egyedi hangszínén. A magasak is ülnek, ha pedig a textúra dramaturgiája úgy kívánja, kissé nyávogva dalol (pl. Spiders).
A power líraiként is leírható You’re No Different megunhatatlan taktusai örökzöldek, de ez ugyanígy igaz a dalcsokor valódi balladájára, a So Tired-re, ahol a billentyűk vonósokkal kiegészülve varázsolnak. Ez – Ozzy mellett – Don Airey jutalomjátéka is, aki nélkül el sem tudnám képzelni a Mester korai albumait. Rengeteget tesz hozzá az összképhez, mint például a Now You See It (Now You Don’t) során, tulajdonképpen folyamatosan színez, harmóniái hol előrébb, hol kissé a háttérben szólalnak meg, és emellett helyenként fő dallamvezetést is vállal.
A töredezett ritmusú, furcsa hangulatú, már fentebb említett Spiders-t eleinte szoknom kellett, de végül időtlen klasszikussá érett az anyag összes többi szerzeményével egyetemben. A leggyorsabb tekerést az Epic Records kiadványain Forever, a CBS-nél pedig Centre of Eternity címen futó nóta hozza el.
A borzongás a Waiting for Darkness-ben is garantált, évtizedek óta úgy gondolom, csupa felső osztályba sorolható kompozícióból alkot kerek egészet ez a mestermű! Az összképhez látnunk kell, hogy az ördög a részletekben rejlik, méghozzá a legeldugottabb effektektől a legharsányabb hangokig.
Társaival ezt a korongot (is) maximálisan odatette a heavy metal keresztapja.
Ugyan Ozzy Osbourne fizikai valójában már nem lehet köztünk, de különleges orgánuma, zenéje, polgárpukkasztó megnyilvánulásai, különböző „ökörködései” hang- és képhordozó eszközökön mindörökre velünk maradnak.
Az életmű július 5-én a Villa Parkban teljessé vált, számos lemondott turné után végre felkerült az i-re a pont, vagy ha úgy tetszik, negyvenezer szerencsés rajongó jelenlétében megkoronázta hosszú karrierjét. A Sötétség Hercege több éves fájdalom, kiszolgáltatottság után elbúcsúzott imádott közönségétől, a zenésztársaktól, majd alig 17 nappal később szűk családi körben, miközben szerettei fogták a kezét, végleg elaludt.
Mi pedig fájdalommal vegyülő megdöbbenéssel rójuk most le előtte kegyeletünket egyetlen, mindent magában foglaló mondattal:
Hálásan köszönünk mindent, nyugodj békességben, Mester! 
