Nem tagadom, hogy a fonyódi Rock Balaton fesztivál második napjára készülve, kettő legyet akartam ütni egy csapásra. Nevezetesen, kettő interjút készíteni. A Classica már a buli előtt egy héttel le lett zsírozva – meg is valósult -, a másik viszont nem. Utóbbit Rubcsics Richárddal akartam megcsinálni, elsősorban a Neckrofightra kihegyezve, majd eszembe jutott, hogy ő a Seneca-bam is játszott, így a két zenekarról megemlékezhetne nekem. Sajnálatos módon kosarat kaptam, lévén a Művész Úr immár 27 éve az Ossian tagja – az egykori thrash animal –, előbbi csapatnál 16, utóbbinál 21 éves volt, és megfakultak már az emlékei. Célomról viszont nem mondtam le, mivel más forrás segítségével, az interjú megvalósult. (Legalábbis, folyamatban van).
Kérdés: emlékeztek-e erre a zseniális zenekarra? (Az majd a beszélgetésekből derül ki, hogy az együttes a nevét a római sztoikus filozófus, drámaíró és államférfi, Lucius Annaeus Seneca-ától kölcsönözte-e? Amúgy édesapjától megkülönböztetendő, ifjabb Senecának (Seneca Minor) is nevezik). Ami nekünk fontos: Budapesten alakultak meg 1994-ben, soraikban Molics Zsolt énekessel (R. I. P. – ex-Sámán, Moby Dick, Classica), Rubcsics Richárd gitárossal (ex-Neckrofight), Hornyák Péter dobossal, Ivanov Péter basszusgitárossal, illetve Kuthy Zoltán billentyűssel. Amolyan „formabontó”, úttörő jelleggel – és ez hazai szintre értendő – a progresszív metal mellett törtek lándzsát, egy kategória voltak a zseniális váci Jericho-val, a székesfehérvári Unicum States-szel, illetve a miskolci, az alapvetően thrash-ből indult Eclipse-szel. A De Ira demóval (1994), ezt követte egy évvel később a Brutal album. Ami, brutálisan jó, kb. 30 év elteltével fedeztem fel újra. Hozzáteszem, anno a Videoton adta ki, tehát, nem feltétlenül lehetett minden, akkoriban működő zeneboltban hozzájutni. Röviden és tömören: egy egylemezes hazai csoda a Seneca, az egyik legeldugottabb, legkultikusabb kincsünk. (Nagyjából ilyen volt anno a Griff, a Damned Spirits’ Dance, netán a Lake of Mind). Miután ’95-öt írtunk és „elképesztő mérteket öltött” a progresszív metal népszerűsége – gondolok itt első sorban a Dream Theater Awake lemezére –, értelemszerűen a Seneca is „erre a vonalra ugrott rá”, csak, hogy tették ezt roppant színvonalasan, megazseniálisan. Úgymond a maguk arcára formálva, szinkronizálva. Írta, rendezte és fordította Molics Zsolt, gyártásvezető a teljes csapat, szinkronrendező – szintén – Molics Zsolt. Stílszerűen utalva a lemezt nyitó Életfilmre.
Netán, valakit kihagytam? Folytatom: parádés a szereposztás, mert mindenki ott van/volt a (hang)szeren, brillíroznak, ámulatba ejtenek, a Dream Theatert képezték le a mi kicsi magyar színterünkre, ugyanakkor koppintásról, másolásról, utánzásról szó sincs, maximum kiindulópontról, „tájékozódási célpontról”. Példának okáért, az Álomküzdő, illetve az Északi fény speed/thrash/power behatásokkal bír – eleve elkerülték, hogy a Sámánhoz bármi közük is legyen -, noha a Sámán epikussága, monumentalitása tetten érhető a muzsikán. Nem véletlenül. Nagyon kellemesek, szépek a billentyűszőnyegek, amelyek hol dallamosak (Álomküzdő, Csak egy szó kell), hol „kibaszott súlyosak” – amolyan Deep Purple-ösen – (Brutal). Sőt, vannak további finomságok, nüanszok, amelyek még speciálisabbá, különlegesebbé, egyedivé teszik a kiadványt, gondolok itt a lírai/balladisztikus Christine (ebben némi, korai Europe?), szaxofon részeire, az Ego-ban keleties dallamok/hangulat bukkan(nak) fel, míg a Galaxy egy rövidre húzott instrumentális tétel. Mi több, szövegileg egyfajta spirituális gondolkodás, megközelítés jellemezte a zenekart, szerintem elgondolkodtatóra vettétek a figurát, szó sincs itt klisék puffogtatásáról, ahogyan mondani szokás, intelligens gondolatokat közvetítettek. A briliáns, szemet gyönyörködtető borító pedig megkoronázza az anyagot. Ha nagyon akarom, belemagyarázom, hogy van/volt a lemezben némi neoklasszikus hatás, amely azért sem áll távol a valóságtól, mert Molics Zsolt anno a Classica-ban is megfordult, ezen túlmenően pedig élek a a gyanúperrel, hogy a csapat tagjai ismerték a Stratovarious Dreamspace és Fourth Dimension lemezeit. Arról pedig már nem is beszélek, hogy Molics Zsolt, köztudottan, óriási Queensryche fanatikus volt, így – értelemszerűen – „ebből a zenekarból” is szüremkedtek be hatások a Brutalba. Maradjunk annyiban: lélegzetelállító lett anno a végeredmény, unicum/unikum (Hungaricum), hogy úgy mondjam és a hangzása is példátlan, abban az értelemben, hogy kiválóan hallatszik minden hangszer, egy szóval dögös (Brutal) a sound.
Bevallom: annak idején kimaradt nálam az anyag és a Rubcsics Ricsi interjúra vállalkozva „hajtottam fel/gyűjtöttem be”, azóta viszont ritkán telik el úgy egy nap, hogy meg ne hallgassam a Brutalt. Jobb későn, mint soha felfedezni, magunkévá tenni a korongot, mert egyszerűen lehengerlő, zseniális, hibátlan – elfogytak a jelzők. Örök – elfeledett – hazai KLASSZIKUS.
