Szerintem mindenki tudja, mi az a crowd surfing: koncert közben a közönség feje fölött, a nézők kezén siklani a színpad felé. Az alábbiakban úgy fogok okosságokat írni ezzel a tevékenységgel kapcsolatban, hogy én magam sosem crowd surf-öltem, viszont az elmúlt években komoly tapasztalatokat szereztem izgága nézőtársaim biztonságos kikötőbe továbbításával kapcsolatban.
Lassan két éve nem jártam hazai koncerten. Az okát bizonyára sokan tudjátok: az elmúlt időszakban az Amerikai Egyesült Államokban éltem, fesztiválozni pedig – micsoda luxus! – külföldre járunk kollégáimmal. Még emlékszem rá, amikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, az újpesti Thrash Mosh Clubban ezerrel ment a crowd surfing és a stage diving (a színpadról a tömegbe vetődés). Aztán ez a bulik túlbiztosításának eredményeként valahogy kikopott a honi rituáléból, és ma már nem igazán jellemző a magyarországi koncertekre. Lehet, hogy időközben el is felejtettünk közönségszörfölni?
Ez a tevékenység Amerikában sem jellemző, a belga Alcatraz fesztiválon viszont, ahol visszajáró vendégnek számítunk, nagy divatja van a crowd surfing-nek – annak ellenére, hogy minden nagyobb színpad elejére ki van függesztve, hogy tilos ez a fajta szórakozás. Szörfölnek gyerekek és már-már nyugdíjas korú idősebbek, lányok és decensebb hölgyek, rutinos „úszók” és „elsőbálozók” – mindenki.
A biztonsági személyzetnek tulajdonképpen nincs is más feladata, mint a szörfölők leemelése az első sorok tetejéről a korlát mögé, a biztonsági zónába. Nem morcoskodnak, nincs retorzió, teszik a dolgukat, méghozzá kiváló hatékonysággal, a szörfözőket úsztató nézőkkel aktívan együttműködve. A lábbal, ritkábban fejjel előre érkezőket befordítják a korláttal párhuzamosan, majd átnyalábolva leemelik őket a földre. Sérülés a legritkább esetben történik, legalábbis a biztonsági őrök felségvizein.
Annál sűrűbben látom viszont, hogy milyen bután szörföznek egyesek, illetve milyen ügyetlenül továbbítják őket az útjukba kerülő tömegemberek. A szörfözőt nem ritkán egyetlen vehemens cimbora emeli a magasba, mire a többiek is „alányúlnak”, és akkor tulajdonképpen már egyenesben is lenne, ám a felül lévő nem mindig könnyíti meg az őt továbbítók dolgát. A legpraktikusabb az lenne, ha vízszintesen kinyújtózna, így teste minden pontján nagyjából ugyanolyan könnyű lenne tartani őt. De nem, ő V-alakban, bicskaként összecsuklik (ami nem biztos, hogy az ő hibája; a továbbítók lehet, hogy csak a kezét-lábát fogják, a derekát-fenekét nem támasztják alá). Mindenesetre így tényleg nehéz őt stabilan, biztosan fogni; jóval nagyobb teher hárul arra, aki középen biztosítaná alá az illetőt.
A másik béna dolog, hogy a szörföző a kezek tetején is extatikusan csápol, „rángatózik”, amivel megint csak nem könnyíti meg a hordozók dolgát. Plusz, nem számítva az út rázósságára, menet közben potyog le róla a sapkája, a napszemüvege, esik ki a zsebéből a mobilja, amiket aztán kereshet a tömeg sűrűjében.
A továbbítók részéről a legbutább dolog, hogy a szörföző általuk fogott testrészét nem továbbadják egy következő biztos kézbe, és addig nem engedik el, amíg valaki helyettük alá nem támasztja a testet, hanem szimplán továbblökik a szörfözőt, akinek teste aztán az éppen ott állókat döntheti le a lábáról. Nem szándékos, inkább a sűrű utasforgalomból adódik, hogy esetenként több szörföző is érkezik nagyjából ugyanarra a pontra, ami az őket továbbítóktól vár el extra figyelmet és helytállást. Tegyük hozzá: mindezt úgy, hogy közben a színpadi eseményeket követnénk figyelemmel. Előre nézünk, és a biztonsági őrök készülődéséből (ahogy közelebb lépnek a korláthoz) tudjuk, hogy hamarosan érkezik valaki hátulról.
A normál pozíció a hanyatt fekvés, lábbal előre, időnként azonban hason szörfözők (kivétel nélkül férfiak) is beúsznak fölénk. Abszolút korrektnek tartom, hogy a lányok úsztatását senki nem használja ki taperolásra; kifejezetten úgy fogják meg őket, hogy ennek még csak a gyanúja se merüljön fel.
Az Alcatraz négy színpada közül egyedül a legkisebb Morgue Stage az, ahol nincs biztonsági zóna: a szörfözők az első sorok tetejéről a színpad előtti dobogóra érkeznek, úgyhogy emiatt egyedül itt van lehetőség a stage divingra, amit vérmérséklettől függően ki-ki szelídebben vagy hevesebben old meg. Ami önveszélyes és az alant állókkal szemben sem igazán korrekt, amikor valaki hatalmas ívben dobja magát a kezek tetejére: jóval nagyobb tömegként érkezik, durva módja a nézőtérre való visszatérésnek. Ami legutóbb pikáns jelenet volt, hogy egy fickó skót szoknyában szörfölt, és miután elhaladt fölöttünk, volt egy olyan érzésem, amelyet aztán az előttem állók fintorai is megerősítettek, hogy nem visel alsóneműt.
Ami szerintem még lúzer dolog, bár valamennyire érthető, hiszen a közönség aktív magja a színpadközeli sorokra koncentrálódik, hogy sok szörfös onnantól, hogy a magasba emelik, alig néhány métert tesz meg a levegőben, pillanatok alatt odaér a korláthoz. Ha lúd, legyen kövér: érdemes jó hátulról indulni, és akár fél percig is utazni a kezek tetején.
Azzal együtt, hogy a szörfözők hada a földön maradókat zavarja a koncert maximális audiovizuális befogadásában, ez a tevékenység ad egyfajta közösségi élményt, a megküzdés-túlélés eufóriáját. Mi sem morgolódunk: ha Kortrijkba megyünk, tudjuk, hogy ez vár ránk.
