Le lehet élni metalosként úgy a 21. század első negyedét, hogy az ember nem hallgat 3 Inches of Blood-ot? Úgy tűnik, igen. Én vagyok rá az élő példa. Valahogy mindig sikerült lebeszélniük a zenekarról azoknak, akik azt mondták, borzasztó a frontember, Cam Pipes hangja. Holott egyáltalán nem borzasztó, csak nagyon Udo Dirkschneider-es. Ráadásul két énekessel nyomják: a gitárosként is remeklő Justin Hagberg a durvább hangok felelőse. A csapat muzsikája pedig leginkább a Judas Priest világát idézi, úgy, hogy eközben a kanadai zenekar önálló stílussal, egyéni megszólalással bír. Nem rossz, sőt, kifejezetten élvezetes kombó ez így, amire most, 2025 nyarán volt szerencsém rácsodálkozni.
Az idei Alcatraz fesztiválra készülve olyan fellépők zenéjével ismerkedtem, akik addig idegenek voltak számomra, s így merítettem többek között a Frayle, a Messa és a 3 Inches of Blood életművéből is. A banda legutóbbi alkotását tettem magamévá, ami annyira tetszik, hogy egyrészt friss kedvencemként írok róla, másrészt a korábbi lemezeiket is betáraztam, és hamarosan azokat is meg fogom hallgatni.
Az 1999-ben, Vancouverben alakult csapat a Long Live Heavy Metal album születésének időszakában négy taggal működött: Pipes és Hagberg mellett Shane Clark gitáros és Ash Pearson dobos alkotta a bandát, a basszustémákat pedig a stúdióban a két gitáros osztotta meg egymás között. Mondhatnám, hogy epikus heavy/power metalt játszanak, de ez csak a dalok fantasy/történelmi témái kapcsán jelenthető ki, a tempó sokkal lendületesebb annál, semhogy tábortűz melletti sztorizgatás jusson eszünkbe róla. Találtam olyan netes felületet, ahol a Long Live Heavy Metalt a kanadai Painkillerként aposztrofálták, és bár valóban több helyen is vannak erős Judas Priest-es áthallások (a nyitó Metal Woman eleje például nagyon The Hellion-ös), a zene ugyanakkor jóval kétarcúbb: egyrészt egy erős retró íz itatja át, még a The Lord Weird Slough Feg is eszembe jutott róla, másrészt nagyon is friss hangzású, mai muzsika. („Mai”: 13 éves albumról beszélünk…)
Az említett Priest-es intrót egy intenzív basszustéma, a gerjedve hagyott gitár és az udós ének feledteti velünk. Már a My Sword Will Not Sleep-ben is feltűnnek azok a remek, pörgő riffek, amelyek az anyag több dalára is jellemzőek. A Leather Lordban a dallamos gitárszólóra és az intenzív, kétlábdobos ritmusalapra kaphatjuk fel a fejünket. A rövid, instrumentális Chief and the Blade akusztikus gitár-dob kettőse középkori hangulatot varázsol a zene köré, amit a vendégmuzsikus Alia O’Brien (az ugyancsak kanadai Blood Ceremony frontembere) fuvolatémái emelnek éteri magasságokba. Majd érkezik kedvenc nótám a lemezről, a Dark Messenger, amely – mintegy az előbbi tételhez kapcsolódva – az akusztikus, folkos indítás után egy zseniális döngöléssel indul be igazán, és a refrénje is kellően gonosz, baljóslatú.
A Look Out középrészében a korai Deep Purple-t idéző, Hammond orgonafutamokat hallhatunk, amelyeket szinti-, majd pedig egy azzal párhuzamos gitárszóló követ. A Die for Gold (Upon the Boiling Sea IV) az Advance and Vanquish album daltrilógiáját folytatja, benne egy szintén bizsergető ritmusozással. A Men of Fortune-ben olyan tiszta énekhang csendül fel, amely addig nem; úgy sejtem, itt Hagberg hagyta el a rekedt vokálozást. A dalok sorát a szöveg nélküli One for the Ditch zárja: akusztikus-félakusztikus darab, amely ettől ismét csak egy kissé folkos jelleget kap. A nóta szép lassan pörög fel, fílingfaktorát egy remek, epikus kórus tekeri magasabb fokozatra.
A csapat történetének első 13 évében öt albumot készített, az azóta eltelt 13 esztendőben egyet sem – igaz, közben tartottak egy nyolcéves szünetet is. Jó hír, hogy újra koncerteznek, de nem bánnám, ha sztorinak lemezkészítés tekintetében is lenne folytatása. A 3 Inches of Blood egy remek veterán csapat, nemcsak élőben, hanem stúdiókörülmények között is. Örülök, hogy – ha kissé megkésve is, de – találkoztam velük.
