Utolsó nekifutás
Kicsit keserédesen írom ezt a cikket, mert ez a zenekar az utóbbi kettő, talán három évben bukkant fel a lejátszási listámon, és az igazat megvallva nagyon gyorsan beléjük is szerettem. Ez pedig a Stray From The Path.
Hogy miért keserédes, kérditek? Mert ahogy ez a lemezük, a Clockworked megjelenik, és letudják a turnéikat az év végén, a zenekar hivatalosan is feloszlik. Nagyon sajnálom a dolgot, mert elég sok bandára voltak nagy hatással.
A Stray From The Path 2001-ben alakult Long Islanden, New Yorkban, és ha a Clockworked-et is beleszámoljuk, akkor ezzel együtt 11 nagylemezt adtak ki. Személy szerint nekem az első három lemezük volt az igazán ütőerejű. Különösen azért, mert a banda szövegvilága majdnem a Rage Against The Machine politikai és társadalomkritikus megközelítését idézte, de nem „fullba lemásolva” őket, hanem a saját nézőpontjuk alapján, egyenesen kimondva a frankót. Igaz, a későbbi lemezeiken egy picit kínossá vált a szövegvilág (biztosan a kiadói nyomás hatására, hiszen az első három lemez függetlenül jött ki), de zeneileg sokkal érettebbek lettek. Nekem például a legutóbbi lemezük, az Euthanasia abszolút korrekt volt.
Na de akkor térjünk rá az utolsó lemezükre, a Clockworked-re, ami május 30-án jelent meg a Sharptone Records gondozásában. A lemez 10 dalt tartalmaz, és játékideje alig kevesebb, mint 30 perc – ami szerintem hardcore album esetén a legideálisabb.
A dalokról röviden:
- The Kubric Stare – az Ébredés egyik jelenetére utal, ahol Jack a semmibe bámul (már rég láttam a filmet, lehet újranézem). A dal azt hivatott reprezentálni, hogy mennyire ignoráljuk a rossz dolgokat a környezetünkben ( .mondhatnám úgyis, hogy magasról teszünk rá az egészre). Az intro riff azonnal letaglóz, a refrén pedig súlyos és emlékezetes. Imádom ahogy ez a dal azt mutatja be, hogy a tragikus dolgok látása mennyire normálissá vált számunkra, odáig menően, hogy ha valami tragikusat látunk, akkor csak tekintsünk el mellette, ne is vegyünk róla tudomást.
- Fuck Them All To Hell – elsőre közhelyes pop-punk beütése van, de a refrén kísérteties dallamai feldobják. Szövegileg erős, bár elég beteg képet fest. A szövegét itt is érdekesnek találom a dalnak ahol egy elnökjelölt nevét csak egy sírkőre írná föl. Nem tudom eldönteni, hogy ezt általánosításnak akarta ide tenni, vagy egy konkrét elnökjeléöltre gondolt, mindenesetre elég beteg szöveg az biztos! Amúgy alapjáraton elég korrekt dalnak gondolom, még akkor is ha egy picit a szememben giccses, de szerintem remekül eltalálták benne a kémiát.
- Shot Caller – sötét hangulat, sok Rage Against The Machine-jegy. A refrén brutál súlyos, a riffek csak többszöri hallgatás után ülnek igazán. A dal refrénje igazán súlyos és hallatszódik legjobban az, hogy a keverés mennyire arcbamászóra sikeredett, különösen a vokálokat illetően. Későbbiekben azért a főriffjének is sikerült betalálni, de azért tényleg kellett ehhez néhány újrahallgatás.
- Can’t Help Myself – a rapcore-vonalukat hozza elő. Nekem kicsit erőtlenebb, de elfogadható kísérletezés. (Sokan tudják, hogy a Rapcore és a Hip-Hop műfajért élek-halok imádom , de valahogy a Stray From The Path-től elég fura váltás volt. Eléggé időbe került mire megkedveltem ezt a fajta beintegrálásukat és azt hiszem pont az Euthanasia-n forrott ki jobban, hogy ezt elfogadjam tőlük.)
- Clockworked (címadó dal) – A Riffje igazából majdnem olyan, mintha Tom Morello írta volna és eléggé hajazz is a Rage Against The Machine stílusához és a szólógitárral együtt egy igazán jó vaskos hangzást vág elénk. A Verse részek teljesen rendben vannak, viszont a harmadik résznél feltűnik a Francia LANDMVRKS együttes énekese Florent Salfati is, amire az kell hogy mondjam, hogy a hörgés részek azok teljesen okésak, de viszont a tiszta ének annyira hasonlít Drew stílusára, hogy egyszerűen összezavarodik tőle az ember. Szerintem vagy több hörgés kellett volna abba részbe, vagy Florent-nek talán franciául kellett volna Rappelnie benne és akkor talán jobban meglenne fűszerezve ez a dal.
- Shocker – lágyabb riff, de nagyon erős refrénnel. A crash-cinek szinte a korai 2000-es metalcore világát idézik. (például az August Burns Red annak a korához ahol a dobos Matt Gryer csak úgy ölte a cíneket, úgy vágott rájuk!)
- Bodies In The Dark – vendég: Jeffrey Moreira (Poison The Well). Hátborzongató ének, kiszámíthatatlan szerkezet, nálam ez a csúcspont a lemezen. A másik meg az, hogy igazából nem tudod, mi fog történni ebben a dalban. A Stray From The Path-nak van egy jól megszokott tematikája, de ezen a dalon még én se tudtam, hogy igazából mire számítsak! És ezt baromira élveztem!
- Can I Have An Autograph – Disturbed frontemberét veszi célba egy vitatott incidens kapcsán. ( Amikor izraeli bombákat dedikál és emiatt a dal szabályosan mániákusnak nevezi. Nem nagyon szokásom politizálni és el is határolodom az ilyesmitől, de amikor ezt hallottam, szabályosan kicsapta nálam a biztosítékot és még jó pár embernél is a Metal közösségben.) Politikus, provokatív, és sokaknál kicsapta a biztosítékot.
- You’re Not That Guy – igazi oldschool Stray From The Path hangulat, hardcore-punkos beütéssel. Intenzív, erőteljes, korrekt darab. A vokálok előadásmódja a dobokkal együtt nagyon intenzívvé és erőteljessé kezd válni a dal előrehaladtával fúleg amikor eljutunk a Bridge részéhez és ott teljesedik ki a legjobban.
- Life In Four Chapters – méltó lezárás. Dissonáns refrének, feszes verze, az outro pedig bizonyítja: a banda az utolsó másodpercig odatette magát.
Összegzés:
Mint írtam, keserédes az egész, mert szívesen vártam volna még újabb lemezeket és egy pesti koncertet, de erre már kevés az esély. Nem adok maximális pontszámot, mert bár korrekt anyag, voltak benne hibák és olyan megoldások, amelyekkel nem tudok teljesen azonosulni.
Ennek ellenére mindenkinek ajánlom, aki szeretne egy Rage Against The Machine-jegyekkel megtámogatott hardcore zenét hallgatni!
