Úgy gondolom – kijelenthetem –, szerkesztőségünk egyik közös kedvence a Testament. Ízléstől (hangulattól) függően minimum egy 90%-os diszkográfiát építettek fel (ez a tetszési indexre vonatkozik), az a tény pedig, hogy manapság is aktívak, működnek, bőven megsüvegelendő teljesítmény. (Különösen annak fényében, hogy mintegy 24 évvel ezelőtt Chuck Billy énekes – hogy stílszerűen fogalmazzak – a halál torkában táncolt.)
Esetükben visszatérésről, újjáalakulásról nem beszélhetünk, lévén folyamatosan voltak és vannak jelen a piacon – más kérdés, milyen összetételben, felállásban. Mindenesetre az előző, Titans of Creation-höz képest annyi személyi változás történt, hogy Gene Hoglantől a mindösszesen 27 esztendős, amúgy számomra teljesen ismeretlen Christopher Dovas (Evulsion, FireWing, Dovas, ex-FirstBourne, Seven Spires, Unflesh) „örökölte meg a dobszerkót”; „a többiek” maradtak pozíciójuknál, azaz Chuck Billy énekes, Alex Skolnick és Eric Peterson gitárosok, illetve Steve DiGiorgio basszusgitáros.
Elárulok egy „műhelytitkot”: a „kisgyereknek”, tehát Chrisnek színes jelene/múltja van (mármint, ami zenei miliőjét illeti), és ennek fényében kell az új Testament-anyagot górcső alá helyezni. Ennek tükrében csak annyit írok le: ne lepődjünk meg azon, hogy a lemezt nyitó, 5:35 perces For the Love of Pain kvázi death/grind témákat (is) felvonultató szerzemény – váltások, dallamok is vannak benne, mi több, talán skandináv melodikus gyökerekből táplálkozik –, magyarán friss vér injektálódott a gépezetbe. Nehogy már az öregek eltunyuljanak, elpuhuljanak, elkényelmesedjenek – muszáj tartaniuk a lépést az új generációval, a fiatalokkal. Ja, és méltó utódja a „srác” Gene-nek; Louie Clemente-t – őt egyáltalán nem megbántva – pedig szimplán ledobolja.
Aztán volt egy eszmefuttatásom: végül is van egy old school (1987–1992) és egy modern kori (1994-től napjainkig) Testament. Értelemszerűen 2025-ben utóbbi dominál, de előbbi stílusjegyeit is magán viselve. Na, már most, ilyetén „feles” a végeredmény, ugyanakkor kurva jó lett az összkép – sőt, a csapat simán kihúzhatja magát rá.
Hozzáteszem, roppant komplikáltak, összetettek voltak az anyag munkálatai: a rögzítés 2024 késő májusa és decembere között zajlott, a dobok, basszus, akusztikus gitár és ének a Trident (Pacheco, California), Peterson gitárjai a Dragon Lair, Skolnické a Skol Productions stúdióban kerültek feljátszásra, a húrosokat a Classic Recordingben, Bristolban (Virginia) „nyomták fel”. A keverésre 2025 január–június között, míg a maszterizálásra a Fascination Streetben, Örebróban került sor.
Esküszöm, nem kellett jóra hallgatnom az albumot – első hallásra „ugrott ki” a 4,5; csupán az összhatást összefoglalandó futottam neki még többször (kb. ötször), nehogy véletlenül is elhamarkodott ítéletet hozzak róla. Nem szívesen hasonlítok valakit vagy valamit valakihez vagy valamihez, ebben az esetben viszont muszáj kivételt tennem. És nem véletlenül.
Mert akarva-akaratlanul az a kibaszott új Dark Angel-korong jutott eszembe, lévén a két csapat nagyjából egyívású – maximum a háttér, a környezet (Bay Area vs. Los Angeles) volt más. Ami a kettő közötti hasonlóság: mindkettő modern megszólalású. Viszont ami a különbség: amíg a Testament-albumon megjegyezhető dallamok, refrének, nóták vannak, addig a Sötét Angyalok idei lemeze – eme véleményemet a mai napig tartom – egy nagy határ/rakás szar, megjegyezhető, értékelhető momentumok nélkül. Kis túlzással: a For the Love of Pain tiszteletbeli melodikus, göteborgi death metal nóta is lehetne a ’90-es évek közepéről.
Aztán a sebesség, az intenzitás az Infanticide A.I.-ben sem hagy alább – ez a dal a Low/Demonic időket idézi, nem hanyagolva a grind elemeket. Old school Testament: az akusztikusan felvezetett és kísért, majd az azt lezáró, nagyívű Meant to Be (07:33) egy óriási ballada, lassú szám. Megemlíthetem még a Nature of the Beast jóízű Judas Priest-, Motörhead-, Dio-hatásait, amely tulajdonképpen a Hole in the Sky témáiba torkollik, a Havana Syndrome harmóniái kiköpött ’80-as évek eleji Iron Maiden, gyönyörű, akusztikus levezetővel felvértezett dal a címadó szerzemény, míg a High Noon „szimplán csak egy tördelt, szaggatott témákra épülő” tétel.
Értelemszerűen sem a Witch Hunt, sem a Room 117 sem lógnak ki a sorból, az összképből – egy biztos: óriási formában van, óriási formát mutat a Testament. És ami még nagyon fontos – ahogyan a Heathennél, Forbidennél, Death Angelnél, esetleg Slayernél –, ne a korai munkáikhoz hasonlítsuk jelenkori alkotásaikat, hanem a mában, a mai trend(ek)ben, vonulat(ok)ban helyezzük el azokat, márpedig Chuck Billyék teljesen megérdemelten húzhatják ki magukat erre a lemezre.
„Egyaránt szerepelnek a lemezen gyors, súlyos és melodikus dalok. Eric ismét megtalálta a módját, hogyan írjon friss és modern megszólalású zenét. Nehéz lesz kiválasztani, melyik nótákat nyomjuk majd élőben, mert túl sok közül kell döntenünk.” – mondta, nyilatkozta ezt Chuck Billy.
A végeredmény függvényében én sem lennék a helyükben. Tudom, nem az én véleményem a perdöntő, de osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam, négyzetre emeltem, gyököt vontam – valahogy csak kijött a maximális kalkulus. Mert nagyon egységes, erős lett a Para Bellum.
