2005 óta, azaz idén immár 20 éve aktív résztvevője az undergroundnak a norvég (Hamar, Innlandet / Grimstad, Agder) Deathhammer, és ezt stílszerűen egy új albummal ünneplik meg. Közelebbről: az old school thrash/speed színtérnek. Ez a hatodik lemezük.
Amennyiben nem tévedek, kizárólag a három évvel ezelőtt megjelent alkotásuk, az Electric Warfare „maradt ki a szórásból” nálam, a többi majdnem mind megvan. Csak egy-két kiadványuk hiányzik még a gyűjteményemből, mint például a japán Sabbattal közös Army of Death EP, vagy a Nekrothrash split (ezen kizárólag norvég bandák adnak számot tudásukról: a Deathhammer, a Töxik Death, a Nekromantheon, illetve a Carniwhöre).
Létrejöttük óta kettesben űzik a mesterséget: Daniel Kråkevik „Sergeant Salsten” Salsten (aki mellesleg a 666 menedzserének és a No Noise Reduction kiadó főnökének, Dag Erik Salstennnek a fia) basszusgitáros/gitáros/énekes, illetve Cato „Sadomancer” Stormoen dobos/gitáros/énekes alkotják a zenekart. Koncertjeiken viszont session muzsikusok segítik ki őket.
Esetükben maximálisan igaz a megállapítás: ha ismered, hallottad korábbi lemezeiket, akkor ezt is ismered. Nem is céljuk repertoárjukat, zenei horizontjukat bővíteni, ezúttal sem kell komoly megfejtésekre számítani – ezek a srácok beragadtak az időgépbe. Ez annyit jelent, hogy a kiindulópont a ’85/’86 környéki Destruction (különösen az énekben). Maximum a technikás riffelés hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanakkor a dallamok (például az Into the Blackness of Hell) jelen vannak, sőt, ebben a tételben enyhe epikus felhangot is érzek. A maga 7:23 perces játékidejével ez a korong leghosszabb nótája – az intróval egybefűzött, nyitószám Abyssic Thunder „csak” 6:19 –, ami ritkaságszámba megy náluk. Újdonságnak hatottak például a címadó szerzemény tradicionális heavy metal betétjei, témái. A Satan’s Swordban itt-ott lassulások, málházások, melódiák ütik fel a fejüket, nüansznyi lassulás érződik a Stygian Lustban is, így a végén hajlamos vagyok kimondani: egy „változatos” albumot készítettek.
Mindenesetre a 20 másodperc híján 40 perces lemez kifejezetten hosszú és komplex tőlük, bár az elődje 42:40 volt, és azelőtt az Onward to the Pits (2012) is átlépte „az ideális, befogadható hallótávolságot, tűréshatárt” (39:01 volt az anyag).
A lényeg azonban az, hogy a Deathhammer ezúttal sem okozott csalódást, hozták a kötelezőt, a tőlük elvártakat. (Érdekesség: a Darkthrone F.O.A.D. (2007) albumának borítóján a Deathhammer logó a rajzolt figura bőrkabátján látható.) Maradjunk annyiban: minőségi old school speed/thrash, amellyel a stílus aranykorában sem vallottak volna szégyent.
