A Rage sok tekintetben figyelemre méltó zenekar. Anélkül, hogy különösebben megrengették volna a világ metal életét a maguk tempójában egészen színes diszkográfiát alkottak az évtizedek során, sokszor úttörő vállalkozásokkal, néhol persze lapos, jellegtelen lemezekkel. Jómagam is elkötelezett rajongó vagyok immár 1989 óta. Sőt, ha valaki feltenné azt a kérdést, hogy szerintem mi a legjobb metal feldolgozás gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a Metallica Motörbreath dala a Rage által előadva. És ha valaki megkérdezné, hogy mi a kedvenc kislemezem, valószínűleg a Rage Extended Power EP-jét mondanám be. Rage. Vagy írjam inkább, hogy Peavy, merthogy a Rage zenekar igazából maga az énekes basszusgitáros Peavy Wagner. Tagok jöttek mentek, sokuk mély nyomott hagyott, de az origo maga a Főnök.
Volt kapkodós german korszak thrash beütéssel, dallamos heavy power, innovatív mély és érzelmes korszak szimfónikusokkal, komplex, technikás power korszak és a mostani, melyben egy kicsi mindenből van az eddigi 40 évből!
A New World Rising számításaim szerint a banda 25. soralbuma, ami azért valljuk be, brutális nagy szám. Itt már nem lehet eredetit mutatni, akár csak egy-két kiemelkedő dal is már elviheti a lemezt, azt gondolnánk Peavy 60-on túl már csak levezet és alibizik, de az utóbbi évek lemezeit hallva és akár az ideit is melléjük rakva ez nagyon nem így van. Peavy ereje teljében acsarkodik, az albumai pedig fejszaggatóak. Na de nézzük az aktuális korongot:
Szinte minden Rage dal kezdését szeretem, tudom ez hülyén hangzik, de nagyon jó nyitó riffeket, témákat tudnak írni az aktuális gitárosai. És ez természetesen a Smolski éra óta méginkább elvárás. Az aktuális gitáros Jean Bormann egy Rage tribute bandából érkezett 2021-ben és immár a harmadik teljesértékű Rage albumot játszotta fel. Sőt a hangmérnöki feladatokat is ő végezte meglehetősen jól, a New World Rising igencsak bivalyul szól.
Szót kell ejtenünk a dobosról Vasilios Lucky Maniatopoulos-ról is, aki nagyon jól üt, sokszor már progosan szaggatóan.
Ez a felállás nagyon egyben van, és ez már az előző Afterlifelines albumon is érződött, az sem volt gyenge, de érzésem szerint ez a 25-ös korong még erősebb. És minél többet hallgatom annál jobban öltenek karaktert a dalok, aminek örülök, mert véleményem szerint a Rage legnagyobb baja épp ez, a karakteres dalok hiánya. Ugyanis Peavy aki a csapat lelke és motorja egyben a Rage legnagyobb kerékkötője is, mert az egysíkú, sokszor hisztérikus (thrahshes) egyenhangja a legjobb riffeket és dalötleteket is meg tudja gyilkolni. El sem merem képzelni, hogy ez az album egy igazi képzett rocktorokkal (pl Henne Base) mekkorát szólna. De ez egy olyan probléma melyet már azt hiszem a banda örökké magával visz majd a jövőben. Igaz a Gamma Ray is mert lépni ezügyben anno…
Nem szeretem a minden dalt külön kivesézek kritikákat, inkább csak benyomásokat szeretek írni egy-egy albumról, itt sem teszem, de az elmondható, hogy minden dal nagyon kemény, rifforientált és néhol már már thrash keménységű. Ezt jól oldja néhány dalkezdet (pl: Paradigm Change progos, Next Generation keleties, Leave Behind kelta) nyitótémája, de még a lírainak induló szerelmes dal a Fire in your Eyes is brutál powerbe csúcsosodik. A legjobb dal talán a Freedom, szellősebb óózós refrénje üdítő az albumon.
A 12 dalt azért soknak érzem, és főleg a 13. bónuszt nem tudom hova tenni, mely a Straight to Hell slágerük újrafelvett 2025-ös változata. Az eredetinél jobban ezt a dalt szerintem nem lehet feljátszani. Smolski azért csak etalon.
Peavy sosem áll le. Ez a Mad Max mikulás úgy tűnik még érzi az erőt és a dühöt ahhoz, hogy egy-két évente új albummal szolgálja ki híveit. És milyen jól teszi!
