Az úttörők visszatértek!
Ha megkérdeznek engem, kik voltak az első deathcore bandák, akik valaha megjelentek, egy határozott mozdulattal a montreali Despised Icont mondom. A hatos 2002 óta létezik, és ők voltak az elsők, akik a death metalt hardcore elemekkel – főként breakdownokkal – ötvözték, bár ezzel kapcsolatban sok helyen megoszlanak a vélemények, hogy kik voltak igazából az elsők. És persze náluk került szóba maga a stílus neve is: deathcore.
Azonban egy időre eltűntek. Ha jól emlékszem, legutóbb hat éve jelentettek meg egy EP-t, és azóta nem sok mindent lehetett hallani róluk. Aztán idén jött a bombahír, hogy bizony hat év után új nagylemezzel jelentkeznek. Ami azt illeti, jelentkeztek volna korábban is, csakhogy a tagok nem feltétlenül egy régióban élnek, közben a Covid is beütött, arról pedig ne is beszéljünk, hogy bizonyos tagok a családjukra is szerettek volna fókuszálni, amit abszolút megértek.
Ez a kiadvány engem mérhetetlenül boldoggá tesz. Az, hogy még mindig léteznek – egyike az eredeti MySpace-korszakos deathcore bandáknak –, önmagában hatalmas dolog, az elvesztésük pedig igazi tragédia lett volna. Nem is ismerek olyan deathcore rajongót, akinek ne lenne a listáján a 2007-es The Ills of Modern Men lemez (higgyétek el, ha deathcore, akkor azt az albumot kötelező meghallgatni!).
A banda legújabb lemeze, a Shadow Work október 31-én jelent meg a Nuclear Blast gondozásában, és tíz dalával, 36 percével hatalmas izgalommal és örömmel vágtam neki. Részben reménykedve abban, hogy mutatnak néhány új dolgot, részben pedig azért, hogy megmutassák a mai modern deathcore bandáknak, hogyan is kell ezt csinálni, miközben hűek maradnak a gyökereikhez.
A címadó dallal, a Shadow Work-kel nyit a lemez, és azonnal egy hatalmas időutazásba ugrunk: szó szerint őrült, gyors gitárjátékkal kezd, kíméletlen, géppuska-jellegű dobolással. Szabályos támadás ez már az ember érzékszervei ellen! A duó vokálok (Alex Erian és Steve Marois) továbbra is kiválóan működnek, és a dalban pont annyira lassítják le a tempót még a breakdown előtt, hogy az kellően ütős legyen. Ez a szám mindent magában hordoz, ami számomra a Despised Icont ikonná tette (hehe!).
Másodikként érkezik az Over My Dead Body, amely több hardcore elemet tartalmaz, ráadásul vendégként feltűnik benne a Kublai Khan TX énekese, Matt Honeycutt is. Ez a hangzás és tematika bármelyik korai, 2000-es évekbeli deathcore lemezen megállná a helyét. A dal végén hallható belassított breakdown csontropogtató hatású, a disszonáns gitárharmóniák pedig még inkább előhozzák azt a régi, ismerős hangulatot.
Ezután jön a Death of an Artist, amely sokkal egyenesebb, határozottan death metalosabb vonalat képvisel, köszönhetően a szupergyors gitártémáknak és doboknak. Ebben a dalban már némi tiszta ének (vagy valami ahhoz hasonló) is hallható, ami tovább gazdagítja a szerkezetet. A rengeteg death metalos elem és sebesség ellenére a hardcore hatás itt is erőteljesen jelen van.
Negyedikként érkezik a Corpse Pose, amelynek szerintem kifejezetten fogós riffje van, a verzéje pedig olyan szinten elvetemült, hogy egyszerűen képtelen vagyok megunni. Különösen ahogyan a dobok pulzálnak alatta, és ahogyan a vokálok teret kapnak benne – ez egyszerűen zseniális. Amikor pedig lelassul a riff, az egész még gonoszabb és túlvilágibb jelleget ölt.
Ezután következik az egyik személyes kedvencem a lemezről, a The Apparition. Valamiért annyira megfogott már a megjelenésekor, hogy nehéz szavakba önteni. A hardcore és death metal elemek mellett érzékelek benne némi sötétebb, black metalos behatást is, amitől a dal még hátborzongatóbbá válik, a végén hallható csordaüvöltés és a breakdown pedig ismét visszahozza azt a korai deathcore hangulatot, amit egy kicsit hiányoltam néhány modern deathcore együttesnél.
A Reaper-ben Tom Barber (Chelsea Grin) és Ian Lewis (Carnifex) vendégeskednek, és meglepően jól működik ennyi vokálos egy dalon belül. Instrumentálisan viszont kissé szárazabb, generikusabb a szám, és nem tartozik a kedvenceim közé. Alap deathcore tétel, ilyesmit már sokszor hallottam más bandáktól is. Ettől függetlenül vokális szempontból kifejezetten erős összeállítás.
A Memoriam zongorás intrója először meglep, majd a bontogatós gitárrészekkel és az újra felbukkanó tiszta vokálokkal egy kissé hardcore-központúbb dalt kapunk. Ami elválasztja attól, hogy teljesen HC nóta legyen, az a géppuskatűz-szerű lábdob, a szintetizátoros effektek, valamint az, ahogyan a dal szerkezetileg egy sötétebb tónust igyekszik megütni. A közepén végre feltűnnek a klasszikus Despised Icon-elemek is, így ez egyfajta új–régi kereszteződés, amit bizony még emészteni kell.
Az Omens of Misfortune szerkezetileg okoz némi extra meglepetést: kapkodom a fejem, annyira repülnek benne a témák, és nehéz velük lépést tartani – de ez kifejezetten jól esik. Az agynak ugyan fel kell dolgoznia ezt a sok információt, de örülök neki, hogy death metalos elemekben gazdag a dal, és az itt hallható breakdown is kíméletlenül simogatja a dobhártyáimat. Roppant fogós szerzemény.
Kilencedikként érkezik az Obsessive Compulsive Disaster, amelynek verzériffje elsőre kissé bugyutának tűnhet, én viszont kifejezetten szórakoztatónak találom. Az ezt követő hardcore riff újra megadja azt az extra tesztoszteronlöketet, amitől a dal egy igazi deathcore juggernauttá növi ki magát. Határozottan az egyik kedvencem lett a lemezről.
A Contrecœur a lemez legrövidebb tétele, és olyan, mintha fél óra alatt dobták volna össze. Egy igazán ütős hardcore dal, ráadásul franciául (kanadaiak – mit is vártam volna). Remekül pulzál, és kifejezetten csípem, amikor egy deathcore banda beiktat egy ilyen rövid, nyers tételt.
Zárásként a Fallen Ones érkezik, ahol a hatos ismét itt hagyja ikonikus, old school deathcore lenyomatát (furcsa ezt így leírni). Gyakorlatilag mindent felvonultatnak, ami miatt ismerjük és szeretjük a Despised Icont, és ezt belesűrítik egyetlen dalba, megadva a méltó lezárást.
Hat év kihagyás hosszú idő, de egy biztos: a Despised Icon nem felejtett el deathcore dalokat írni. Akad egy-két szám, amit tölteléknek, kissé száraznak érzek, de a dalok többsége remekül vizsgázott nálam, és a produkció is azt hozta, amit vártam a kanadai hatostól – nem pedig azt a „tökéletesre polírozott” hangzást, amit manapság sok metalcore és deathcore banda erőltet.
Nem tökéletes lemez, de a lelkem őszintén örül annak, hogy az OG-k visszatértek, és egy ilyen anyagot tettek le az asztalra.
