Ez egy tavalyi album. Igaz, az év végén látott napvilágot, de akkor is: mire eljutott hozzám, már rég ’26-ot tapostunk, ezért úgy döntöttem, nem írok róla. Instant világunkban mindennek naprakésznek és fenemód aktuálisnak kell lennie. Már nincs LP, csak CD; már nincs CD, csak mp3; már nincs mp3, csak Spotify. Már nincs komplett album, csak dalok. Egy zenekar legfeljebb egy hallgatást kap: ha nincs benne valami különleges, máris megy a süllyesztőbe.
Egy frászt!
Az autómban már CD-lejátszó sincs, de még mindig beszerzem a kedvenceimet CD-n. Szeretem a Spotify-t, de ha valamiről írok, törekszem arra, hogy legalább mp3-ban meglegyen, amit szépen archiválok időrendben. Szóval gyorsan elhessegettem a gondolatot, hogy ez már egy három hónapos lemez, és nem érdemel figyelmet. Főleg azért, mert ez egy eszelősen jó album lett – konkrétan hibátlan.
A Wings of Destiny 2013-ban alakult Costa Ricában. Zenei agya és vezére Anton Darusso. A műfaj klasszikus, helyenként neoklasszikus elemekkel operáló heavy/power metal – a jobbik fajtából. Amikor San Joséban megalakult a zenekar, Anton helyi zenészeket gyűjtött maga köré, akiket az évek során erősen „fogyasztott” is: basszusgitárosból és gitárosból is elfogyasztott vagy három-három embert. Gyanítom, nem lehet könnyű ember, de a zenekarvezetők már csak ilyenek. Egymaga írja a dalokat, és a szövegek is az ő nevéhez fűződnek.
A 2021-es Memento Mori már minden szempontból profi munka volt, de a zenekar nem tudott kitörni a közép-amerikai harmadvonalból.
Ekkor Anton gondolt egy merészet: új felállást verbuvált (ki tudja, hányadszor), és immár kipróbált külföldi – főleg amerikai – zenészeket vett maga mellé, akik egészen elképesztő löketet adtak a Wings of Destiny-nek. Nem is akárkikről van szó.
A gitároknál rögtön egy igazi „szőröstökű” profi, David Shankle tűnik fel, aki olyan zenekarokban játszott, mint a Manowar vagy a Feanor.
A basszusgitárosi posztot Mike LePond foglalja el, akit leginkább a Symphony X soraiból ismerhetünk, de játszott James Rivera-val, a Ross the Boss projektben (RIP), és a Death Dealer kötelékében is.
A felállást Andres Castro (gitár) és Horatio Kofoed (dobok) teszi teljessé.
A végeredmény pedig egy fergeteges, lendületes heavy/power album.
A monumentális intrót követően a címadó Masters of War azonnal megmutatja, mire számíthatunk az elkövetkező ötven percben: erőtől duzzadó metal dalok, Anton néhol rekedtes, máskor egészen tiszta énekhangjával.
A dalok jól megírtak, a refrének fogósak. Számomra a legkiemelkedőbb darabok közé tartozik a szimfonikus kezdésből szinte speed metalba forduló Incantation, amelyben Anton időnként szinte károgva acsarkodik, ha a szöveg megkívánja, valamint a keleties dallamokkal nyitó, power metalos Obey or Die. De a záró, lírai Waiting Sunrise is erős tétel.
Nagyszerű album – különösen a Manowar, a Rhapsody of Fire és a Helloween rajongóinak ajánlott.
Európai gyökerű heavy/power korong Közép-Amerikából. Ha már decemberben hallom, előkelő helyen szerepelt volna a 2025-ös listámon – ez most elmaradt, de ezzel a kritikával valamelyest köszörültem a csorbán.
Szívből ajánlom mindenkinek!
