Ó, csak nem egy újabb hellén banda? 🙂 Mivel nem én kutatok utánuk, mégis sorra bukkanok rá a jobbnál jobb görög csapatokra, azt kell gondolnom, hogy valami van arrafelé a csapvízben: a mediterrán ország jó ideje rengeteg tehetséges metal zenekart ad a színtérnek, remek albumokkal örvendezteti meg a műfaj kedvelőit.
A Leatherhead a legújabb hullám képviselője: négy évvel ezelőtt alakultak, és a Violent Horror Stories a második nagylemezük. A „nagylexikon” szerint heavy/speed metalban utaznak; véleményem szerint azonban az idei album dalai az amerikai power metal és a thrash nászából fogantak. Tolis Mekras énekéről elsőként a Flotsam and Jetsam pacsirtája, Eric Knutson jutott eszembe, de jó eséllyel az Agent Steel-es John Cyriis és James Rivera (Helstar, ShadowKeep) is a példaképei között szerepelhet. Az említett bandák mellett a Vicious Rumors, az Iced Earth és a Savage Grace neve merülhet még fel párhuzamként, a borítón megjelenő tolldíszes, szarvakkal ékesített koponya láttán pedig a Meliah Rage képi világa derenghet fel előttünk.
Az anyagot nyitó V.H.S. valóban a sebesség mámorában fogant, azt követően viszont inkább a gyors középtempók dominálnak. Az album legnagyobb erénye (a viszonylagos rövidsége mellett), hogy a görög ötös karakteres, jegyezhető nótákkal támadja hallójáratainkat. Manapság power és thrash metal korongokkal is Dunát lehet rekeszteni, viszonylag ritka az olyan érett, kidolgozott alkotás, amelyen a zenészek nem akar nagyon gyorsak, durvák, virtuózok lenni – egyszerűen önmagukat adják, amitől az anyag is egyéni, önazonos lesz. A Violent Horror Stories – a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére – is ilyen alkotás.
A Children of the Beast a maga bő hét percével a lemez leghosszabb és legváltozatosabb szerzeménye: lírai számnak indul, majd több fokozatban veszi fel a már-már speed metalos iramot. Az Incubus viszont éppen az ellenkező utat járja be: szélsebesről lassít komótos tempóra (és később is e két szélsőség között ingázik), miközben a gitárosok – Thanos Metalios és Dimitris Komninos – dallamokkal is bőségesen megpakolják. Az olyan dalokban pedig, mint a Crimson Eyes vagy a Dreamcatcher, a bőgő mély hangjai (George Bradley alias George Chatzigeorgiou) is jólesően rezegtetik meg a zsigereinket.
Az anyag második felében inkább a dallamos US power nóták dominálnak. Itt hangzanak el a lemez legnagyobb slágerei, az említett Crimson Eyes mellett a Something Evil (This Way Comes), illetve a Dreamcatcher, maradandó nyomot, hosszan tartó kellemes „utóízt” hagyva ezzel a hallgatóban. Összességében, a VHS nagyszerű album, egyértelműen ott a helye az irányzat legütősebb alkotásai között.
