„Érdekes módon, amikor ma visszahallgatom a Guilty As Sin-t, számomra nagyon nyersnek és befejezetlennek hangzik, szinte úgy, mint egy demó. Talán éppen ez adja a varázsát és a vonzerejét.”

A Warlock a 80-as évek legelején egy népszerű Los Angeles-i feldolgozásokat játszó zenekar volt, amelynek későbbi Bloodlust-tagok, Guy Lord, Anthony Romero és Mark Cuestas is a tagjai voltak. Valamikor 1982 környékén felfigyeltem egy szőke srácra bőrruhában és tükrös napszemüvegben, aki kiköpött úgy nézett ki, mint K.K. Downing, és egy régi chopperrel száguldozott fel-alá az utcánkban. Egy nap úgy döntöttem, bekopogok hozzá, miután meghallottam, milyen hangosan gyakorol. Ő Anthony Romero volt. Azonnal megtaláltuk a közös hangot. Elmondtam neki, hogy van néhány riffem és dalötletem, amelyeket egy új zenekarban szeretnék felhasználni, mire ő is közölte, hogy neki is vannak saját szerzeményei. Ezután megkért, hogy ugorjak be néhány szám erejéig egy nagy kerti bulin, ahol a Warlock lépett fel. Jó móka volt, de nem igazán ezt akartam csinálni. Egy új zenekart szerettem volna alapítani saját dalokkal, és nem igazán érdekelt a feldolgozások játszása. Már kezdettől fogva tudtam, hogy a Warlock valójában Guy zenekara volt.

Eleinte csak Anthonyt akartam „elcsábítani” a Warlockból, és más zenészeket keresni mellé. Nem sokkal később azonban úgy döntöttünk, hogy Mark is maradjon. Erőteljes, vagány és látványos dupla lábdobos volt, hatalmas dobfelszereléssel, amire már akkoriban is felfigyeltek a helyi zenészek. Anthonyval válaszoltunk Sandy hirdetésére, amelyet a helyi apróhirdetési újságban, a The Recycler-ben adott fel. Gyors és precíz ujjas játéka, a Black Sabbath, Judas Priest, Iron Maiden és Rush iránti rajongása, valamint az, hogy saját zenét akart játszani, tökéletes választássá tette. Ráadásul próbatermet is biztosított – ami végül a családi garázsuknak bizonyult! –, és ott formálódtak a dalaink.

Körülbelül ugyanebben az időben kiraktam egy hirdetést a Poo Bah’s nevű népszerű lemezboltban, hogy énekest keresünk. Steve felvette velem a kapcsolatot, és meghívott a Troubadour klubba, ahol a Prisoner nevű zenekarával lépett fel. Fiatal és magabiztos volt, nyers, erőteljes hanggal, amely azonnal Paul Di’Annóra emlékeztetett, aki minden idők egyik kedvenc énekese számomra. Azonnal megtaláltuk a közös hangot.

Ami a saját zenei hátteremet illeti: autodidakta módon tanultam meg gitározni. Akkor is, és ma is mindenekelőtt hatalmas Black Sabbath-rajongó vagyok. Emellett a 70-es évek szinte összes jelentős hard rock- és punkzenekara nagy hatással volt rám.

Tulajdonképpen egészen szerencsésen alakult minden. Még mielőtt megismertem volna a Warlock tagjait, valamikor 1981 vagy 1982 körül összebarátkoztam Dave Carruthtal, a Bitch gitárosával. A Bitch akkorra már sikeres zenekarnak számított a Los Angeles-i metal színtéren. Egyszer megmutattam neki egy kazettát, amelyen csak én és egy dobos játszottunk néhány saját dalötletet egy nappaliban, élőben felvéve. Nagyon biztató volt, amikor elmondtam neki, hogy új zenekart szeretnék alapítani.

Amikor aztán a Bloodlust viszonylag gyorsan összeállt, és 1983-ban megtartottuk az első koncertünket, Dave és Betsy magukkal hozták a Metal Blade Records alapítóját, Brian Slagelt is. Amikor közvetlenül a koncert után találkoztunk, Slagel rám nézett, kezet fogott velem, és csak ennyit mondott: „Csináljunk egy lemezt!”

Az első koncertünk után, gyakorlatilag Sandy garázsából indulva, máris szóbeli megállapodásunk volt a Metal Blade-del egy debütáló albumról. Dave-nek és Betsynek örökké hálás leszek ezért… szeretlek benneteket!

Ezek a zenekarok mind a kortársaink voltak. Többekkel is jó kapcsolatot ápoltunk azok közül, akiket említettél. A Megadethtel például néhány éven keresztül közös próbatermeket használtunk – és néhány más dolgot is megosztottunk velük! Ez egészen a zenekar megalakulásától addig tartott, amíg szerződést nem kötöttek a Capitol Recordsszal. Dave Ellefsonnal a mai napig tartom a kapcsolatot, Juan Garcia pedig mindmáig nagyon közeli barátom.

Szerintem az a Los Angeles-i zenei színtér, amelynek a 70-es évek végén és a 80-as évek elején a részese lettem, a hangos, látványos, kemény rockzenekarok igazi olvasztótégelye volt. Alapvetően mindenki jól kijött egymással. Mire azonban mi megalakultunk, a színtér kezdett széthullani. A keményebb koncerteken egyre vadabbá és erőszakosabbá vált a hangulat, ami elriasztotta azokat, akik egyszerűen csak jól akarták érezni magukat és élvezni a zenét. Különböző csoportok alakultak ki, a metalszíntér pedig feldarabolódott. A thrash- és speed metal zenekarok egyre inkább háttérbe szorultak. Én mindig azt vallottam, hogy a címkék a sörösüvegekre valók, nem a zenére!

Guy Lord
Anthony Romero

Mielőtt aláírtuk volna a szerződést a Metal Blade Recordsnál, adtunk egy bemutatkozó koncertet a Slayerrel és a Beowulffal a Los Angeles-i Chinatownban található Madame Wong’s klubban. A koncerten ott volt Brian Slagel, valamint Cees Wessels, a Roadrunner Records vezetője is. Szerintem azon az estén óriásit játszottunk.

Másnap azonban az akkori menedzserünktől – akinek semmilyen tapasztalata nem volt a lemeziparban, viszont ő finanszírozta az albumot – megtudtam, hogy Wesselsnek tetszett ugyan a zenekar, de Steve nem. Úgy tűnt, komoly befolyása volt Brianre, hiszen üzlettársak voltak, és a Roadrunner később az európai terjesztést is vállalta volna. Végül közösen úgy döntöttünk, hogy megválunk Steve-től, ahelyett hogy vele együtt fejlődtünk volna tovább.

Ez a döntés gyakorlatilag megtörte a zenekar lendületét, rányomta a bélyegét az emberi kapcsolatainkra, és tönkretette azt a kémiát, amelyet Steve-vel addig sikerült kialakítanunk. Közel egy év telt el úgy, hogy nem találtunk mindenki számára megfelelő énekest, végül pedig visszatértünk Guy Lordhoz. Ő énekelte fel Steve dalszövegeinek nagy részét, emellett néhány saját dallammal és szöveggel is hozzátett az anyaghoz.

Igen, a Guilty As Sin után készítettünk néhány demót is, például az Anti-Life-ot és a Terminal Velocity EP-t, amely valójában egy demó volt bakeliten kiadva. Érdekes módon, amikor ma visszahallgatom a Guilty As Sin-t, számomra nagyon nyersnek és befejezetlennek hangzik, szinte úgy, mint egy demó. Talán éppen ez adja a varázsát és a vonzerejét. Még mindig szeretem ezt az anyagot, de néha nehezen hallgatom vissza, mert úgy érzem, egyik felvételünkhöz sem sikerült igazán ütős keverést készíteni.

A hangszeres részek felvételeit 1984 közepe táján kezdtük el, Guy pedig valamikor 1985 közepén sietve rögzítette az éneket. A Metal Blade minél hamarabb szerette volna megjelentetni az albumot, ezért meglehetősen elkapkodtuk az egész folyamatot. A végleges mesterszalagokat 1985 végén adtuk le a kiadónak, de lekéstük az év utolsó negyedévének megjelenési határidejét. Emiatt az album végül csak 1986 első negyedévében jelent meg, ami utólag visszanézve nem volt szerencsés időzítés. Addigra az anyag már hároméves volt, miközben a metalzene körülöttünk hihetetlen gyorsasággal fejlődött és változott.

Mark E. Cuestas R.I.P.

A zenekarból senkinek sem volt valódi stúdiós vagy hangfelvételi tapasztalata. Jó példa erre, hogy a Ride to Death esetében az ének azonnal megszólal a dal elején, mert akkor még nem volt énekesünk, aki jelezte volna a belépést, így véletlenül lerövidítettük a szám bevezetőjét! Közben elképesztő mennyiségű kokain, speed és alkohol fogyott.

Elég ostoba és nagyképű döntést hoztunk, amikor úgy határoztunk, hogy élőben vesszük fel a hangszeres részeket, ének nélkül, és a Megadeth stábjával, saját magunk producerelve készítjük el az albumot, ahelyett hogy Bill Metoyerrel dolgoztunk volna, aki gyakorlatilag a Metal Blade házi hangmérnöke volt. Túl sok sör és drog fogyott – főleg azok részéről, akik a keverőpult mögött ültek –, ráadásul hosszú ideig még mindig nem volt énekesünk.

Neil Turbin nem sokkal azután költözött Los Angelesbe, hogy kilépett az Anthraxból, és felénekelt néhány próbaéneket az egyik dalunkra, de végül ebből nem lett semmi. Még az egyik stúdióasszisztenssel is próbálkoztunk, de ő sem illett hozzánk. Aztán a rengeteg kokaintól még egy kisebb szívrohamot is kaptam. Mondanom sem kell, ez sem gyorsította a munkát.

A végén gyakorlatilag mindent élőben vettünk fel a stúdióban: a dob és a basszus maradt, később rákerültek a gitárok, az ének pedig jóval később készült el. Guy mindig is nagyon erőteljes és agresszív stílusban énekelt, ezért végül úgy döntöttünk, hogy ő énekelje fel az albumot, és csatlakozzon a Bloodlusthoz. A felvételek nagyon jó hangulatban teltek… talán túlságosan is jó hangulatban! Azt viszont sajnálom, hogy a Guilty As Sin nem kapott jobb keverést. Jobban örültem volna, ha a basszusgitár és a dobok hangsúlyosabban szólnak.

Így van, nem kerültünk fel egyetlen Metal Massacre válogatásra sem. Később viszont szerepeltünk a Metal Blade 1987-es Speed Metal válogatásalbumán, amelyen a korszak számos kiváló zenekara helyet kapott. Ráadásul annak az albumnak nagyon menő borítója volt – ellentétben a miénkkel! (nevet) Egyébként tudja egyáltalán valaki, hogy mit ábrázol a Guilty As Sin borítója? Tényleg rendezhetnénk egy nyereményjátékot annak a rajongónak, aki elsőként megfejti!

Ezt inkább rátok bízom. Én a Bloodlustot egyszerűen egy heavy metal zenekarnak tartom, amely képes volt gyors dalokat is játszani. Az én hatásaim között egyébként nem igazán szerepeltek kortárs zenekarok.

A speed metal mesterműve? (nevet) Ezt azért nem mondanám, de nagyon örülök, hogy az emberek ennyi év után is szeretik ezt az albumot.

Az Iron Maiden egy olyan zenekar volt, amelyet mindannyian nagyon szerettünk, úgyhogy nyugodtan kijelenthető, hogy hatással volt ránk. Sandy főként ujjal játszik, akárcsak Steve Harris, Geddy Lee vagy Geezer Butler.

Örülök, hogy ezt észrevetted. Ahogy mondani szokták: a változatosság az élet sava-borsa. Emlékszem, Brian Slagel egyszer azt mondta nekem, hogy a Too Scared To Run a személyes kedvence erről az albumról.

Ismétlem, semmiképpen sem szeretném lebecsülni vagy tiszteletlenül kezelni Guyt, de eredetileg csak azért kértük fel az albumra, mert Steve távozása után nem találtunk megfelelő énekest. Végül viszont remek énekteljesítményt nyújtott.

Igen. Bár a lelke mélyén valójában egy olasz sanzonénekes, senki sem tudta olyan hitelesen utánozni Halfordot, Jim Morrisont vagy Udót, mint Guy. A hangja egyértelműen a Guilty As Sin egyik legnagyobb erőssége.

Köszönöm. Én mindenekelőtt az emlékezetes, ízes riffekben és a valódi dalokban hiszek. Bármikor inkább ezt választom az értelmetlen száguldás, a dallamok és dinamika hiánya, valamint az unalmas, ismétlődő „polka-ritmusok” helyett, amelyek számomra soha nem voltak igazán súlyosak. Azokat a zenekarokat szeretem, amelyekről az első hallgatás vagy koncert után legalább néhány riffet vagy dallamot magammal viszek.

Igen, és nagy kár, hogy a dobok valahol elvesznek a keverésben. Amikor Mark igazán elemében volt, akkor megállíthatatlan és abszolút szörnyeteg volt a hangszere mögött. Gar Samuelson (nyugodjon békében, drága barátom) egyszer azt mondta nekem, hogy úgy szóltunk, mint egy zenekar, amely bármelyik pillanatban kisiklathatná a vonatot, de valahogy mégsem teszi meg.

Egy vicces történet: a Mars Studios nevű, nagyon menő Los Angeles-i helyen próbáltunk, és a létesítmény hátsó részén volt egy hatalmas, kiváló bemutatóterem, amelyet időnként a Megadeth srácai is használtak. Natalie Cole, a nagyszerű, nemrég elhunyt R&B-énekesnő egy időre lefoglalta azt a helyiséget. Egyik este, egy szünet alatt kopogást hallottunk az ajtón, és maga Natalie állt ott! Azt mondta nekem: „Hallgattalak benneteket, és nagyon jól szóltok! És ember, a dobosotok egy GÉP!”

Nevettem, és az első dolog, ami kijött a számon, az volt: „Natalie, te szereted ezt a zajos szart?” Ez egy olyan emlék, amelyet örökké nagyon nagy becsben fogok tartani.

Soha nem használnám a „sloppy” (csapongó, pontatlan) szót a játékára, de Mark maga gyakran úgy hivatkozott a Bloodlustra, hogy „lazán feszes” zenekar voltunk. (nevet)

Egy másik történet: akkoriban egyszer a Mars Studiosban Gar és Chris nem jelent meg a Megadeth próbáján. A Dave-ek (ahogy mi hívtuk őket) viccből meghívták Markot, hogy jammeljen velük. Hatalmas Gar-rajongó voltam és vagyok, de a Megadeth zenéje soha nem szólt olyan átkozottul súlyosan a fülemnek, mint azon az estén, amikor Mark „Queasy” Cuestas dobolt velük.

Sandy Vasquez
Earl Mendenhall

Ezt ismét inkább rátok bízom!

Nos, azok a stúdiók, ahol a Guilty As Sin-t felvettük, és a próbatermek is sötétek és mocskosak voltak! Ah, a cigaretta, a fű és az állott sör szaga… egyszerűen tökéletes környezet volt számunkra!

Ismét csak azt mondom: ezt döntsétek el ti!

Soha nem volt igazán megfelelő turnénk vagy komoly kiadói támogatásunk, és rengeteg hibát, illetve rossz döntést hoztunk. Valójában csak néhány koncertet játszottunk, ami bizonyos szempontból elszomorít.

Nagyon hálás és egyben meglepett vagyok, hogy az emberek még mindig szeretik a Guilty As Sin-t. Lehet, hogy elfogult vagyok, de tényleg egy nagyképű, ugyanakkor fantasztikus élő zenekar voltunk.

Nagyon köszönöm, David, hogy megkerestél. A Bloodlust valóban a személyes zenei DNS-em nagy része. Bár soha nem értünk el valódi sikert, büszke vagyok arra, hogy együtt dolgozhattam azokkal a tehetséges zenészekkel, akik a zenekar különböző korszakainak tagjai voltak a kezdetektől fogva.

Hálás vagyok azért is, hogy annak idején találkozhattam és barátságokat köthettem a metal számos legendájával. Soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán valaha készítek egy albumot, nemhogy olyat, amelyről még 40 évvel később is beszélnek.

Köszönöm, barátaim!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük